Nem mondhatom el senkinek

Szürke alapon ezüst tollakkal és pálmalevelekkel díszített. Visszahajló mágneses fémzárral. A lapjai alulnézetből három nagy hullámba rendeződtek, mert egyszer eláztattam, amikor Ciprusról hazafelé a hátizsákomba helyezett kulacs úgy döntött, köszöni szépen, inkább nem tartaná magában a beletöltött vizet. A történelem pedig kellemes kis hasonlatként ismétli meg a fenti incidenst, amikor egy vasárnap délelőtt úgy döntök, ezúttal én borítom meg a naplóm szentségét és engedek betekintést a gondolataimba.

Nagyjából húsz évvel ezelőtt írtam utoljára hellyel-közzel rendszeresen papír alapú naplót. Az elmúlt héten viszont újra bekúszott a mindennapjaimba. A bejegyzések viszonylag rendszeresek lettek, tizenkét éves koromhoz képest pedig annyi változott, hogy a sorok átlagmennyisége már nem háromhoz konvergál. Ha most elhúztad a szádat, csak mondom, hogy tegnap megtaláltam a légkörfizika egyetemi jegyzeteimet, ezért a nagy szavak. Tarts ki, nem lesz ez mindig így, ahogy mára az agyam is könnyelműen elengedett mindenféle görög betűs, cifra képletet, amiknek a látványával tegnap újra sokkoltam magam.

Szóval tizenkét évesen a bejegyzések néha csak abból álltak, hogy beköszöntem a kedves naplómnak – igen, valószínűleg a filmekből tanultam – majd közöltem szerencsétlennel, hogy jó régen írtam, de amúgy nincs is semmi, amiről írhatnék, úgyhogy megyek is; csá! Mára egy kicsit szemtelenebb és talán bunkóbb lettem, de köszönés nélkül, in medias res kezdek bele a belső monológba, ami nem ritkán három plusz oldal terjedelműre nyúlik. A dolog pőre valóságához az is hozzátartozik, hogy nagyjából pont egy héttel ezelőtt letöröltem a telefonomról mindenféle social media alkalmazást. Szinte hallom, ahogy az internet népe egy emberként szisszen fel és fejcsóválva kételkedik, miközben magában jóízűen állapítja meg: úgysem bírom majd sokáig. Hát, jelentem, sosem gondoltam volna, hogy ezt majd ennyire élvezem.

Világ életemben szívesen és egyenesen kommunikáltam az általam bejárni próbált, de az esetek nagy részében bukdácsolással járó önismereti utamról. Ennek a bukdácsolásnak lett az eredménye az is, hogy nemrég felismertem, az eddigi aktivitásom, bármennyire gondosan is próbáltam ezt magam előtt leplezni, valamekkora részben egyfajta szeretethiányról is szólt.

Újabb felszisszenés. Egyik irányból a döbbenet: miért kell ez a szintű önkéntes sérülékenység? Egy másikból ismét önelégült felhorkanás, mert ő mindig is tudta és lám, én sem vagyok tökéletes. Megint máshonnan felháborodott mormogás azoktól, akik magukra vették és kikérik maguknak, mert nem mindenki szeretethiányból oszt meg dolgokat az interneten; ők pedig pláne nem. Leginkább nekik üzenem: nem baj, ha még nem megy.

De nem is a külső hangokról szól ez az egész. Sőt, ha ezen a ponton a külső hangok irányítanának, valószínűleg nem születne most ez a bejegyzés. Az évek során megtanultam meghallani, de lehalkítani a hangokat, amik nem a sajátjaim. Mondhatnám, milyen jó nekem, de hidd el, óriási és végeláthatatlan munka van benne – ezért sem azt írtam, hogy kikapcsolni. Vannak jobb és rosszabb napjaim, de mára talán reálisan és minden drámai túlzás nélkül állítom, a saját belső kritikusom hangjánál úgysincs kegyetlenebb.

Szóval tegnap lomtalanítás közben végre sort kerítettem a beépített szekrény aljában gondosan eltemetett banános doboz tartalmának átválogatására is. Nagyrészt papírok, dokumentumok, jegyzetek, füzetek, magazinok alkották a halogatásom szobraként emelt szemétkupacot. Valahol félúton, a lomtalanítás hevének csillapodása közben, a kanapéról szemlélve, úgy percenként háromszázszor kérdőjeleztem meg a folyamat létjogosultságát. Kis kakas a szemétdomb tetején – ilyenkor pontosan így érzem magam. Aztán erőt vettem magamon és a végére jártam, a válogatásnak. Egyrészt, a térrel együtt én is megkönnyebbültem, másrészt, olyan dolgokra bukkantam, amik által lendületet találtam.

Nagyon kevés dologról gondoltam úgy, hogy továbbra is megtartanám őket, de volt ezek között négy angol esszé is, amiket összefűztem és jelen állás szerint örök emlékeztetőként szeretnék majd őrizgetni. Köztük van a legelső anglisztikás esszém, amire egyes pluszt kaptam. Visszaolvasva szerintem a plusz is csak bátorításképpen került az érdemjegy mellé. Én is pontosan ilyen céllal és kontrasztként hagytam a megtartandók között. A másik három pedig olyan leadott, valaha ténylegesen tétet jelentő munka, amikre az anglisztikás képzésem alatt a legbüszkébb voltam.

Az elsőben azt vetettem össze, hogyan vezet a propaganda a disztópia elhatalmasodásához Shirley Jackson A lottó és Kurt Vonnegut Jr. Harrison Bergeron című novelláiban. A másodikban az idő szerepét latolgattam Ian McEwan Remény az időben című regényében. A harmadikban pedig Angela Carter The Magic Toyshop-jának szimbolizmusát elemeztem a fekete és fehér színek, valamint az almafa és a hold motívumai mentén. Ettől most nagyon intellektuálisnak tűnhetnék, de valójában nagy eséllyel egyik műhöz sem lett volna soha közöm az anglisztika képzésem nélkül. Ami viszont sokkal fontosabb, azok a sikeres esszékre kapott tanári jegyzetek. Az utolsó például azt írja: Kitűnő munka. Hosszú ideje az egyik legjobb esszé, amit az akkori tanárom olvasott. Ez pedig tegnap a légkör fizikai, görög betűs képleteknél is jobban meglepett. Egyrészt, mert nem emlékeztem rá. Másrészt, mert amióta az eszemet tudom, a saját érdemeim teljes megkérdőjelezésében élek.

Hétévesen egy négyes matekdolgozatért, a legjobbaknak járó medált másnap visszaadtam a tanárnőnek, mondván, nem érdemlem meg. Titkon arra vágytam, hogy megerősítsen, és azt mondja: de igen, ez a tiéd. Nem így lett. Tizenkét évesen azt mondtam, ha felnövök, újságíró leszek Budapesten. Aztán az évek alatt gyönyörűen lebeszéltem magam erről és sosem adtam érdemben esélyt az írásnak, elvégre, ha nem írok, legalább nem derül ki, hogy tök béna vagyok benne. De mi lenne, ha a külső zajokat lehalkítva nem csak ülnék a csendben, hanem bátorkodnék végre emelni a pozitív visszajelzéseket játszó lemez hangerején? Ha a kitűnő munka értéke nem járna pontlevonással a halogatás miatti késői leadásért? Ha a belém kódolt működésmód által automatizált önszabotázsban nem a saját, előre elrendelt sikertelenségemmel áldoznék az önigazolásnak, miközben egyébként jó munkát végzek? Ha a valaha felém címzett, mára lehalkított, de halkan még mindig ott visszhangzó mondattal szembe menve felfognám: nem igaz, hogy nem értek semmihez! Hogy a saját erősségeim felismerése nem egyenlő a mások által címkeként rám aggatott önteltséggel! Hogy az erőteljes kommunikáció csak a finomhangolás egy pontja a hosszú ideje elnyomott saját hangom megtalálásában! Hogy lehet elég jó valami, ami nem tökéletes! Hogy a szeretet nem vág csontig és nem pillanat tört részényi figyelemben, hanem valós odafordulásban mérik. De legfőképpen, hogy életemnek ezen a pontján nem is kívülről kell várnom a valós odafordulást, elsősorban magamnak tudom megadni.

Kezdetnek mondjuk, írhatnék valamit, ahogy mindig is szerettem volna.