Néma gyereknek

A reggel óta bevetetlen ágyam mellett kuporgok. A fehér háttér előtt villogó kurzor tétován pislog vissza rám a késő őszi naplemente narancsos árnyalatainak félhomályából. Sietősen indult a reggel. Valahol meg kellett húzni egy határt a fontossági sorrendben és a szokásos kötelezettségek előtt én egy pillanatra magamat és a felfrissülést választottam. Különösen, mivel a ma reggeli edzésem elég megterhelőre sikeredett. Ma végre újra úgy igazán jól esett a mozgás. Ma végre ismét táncikálva és dúdolva jöttem haza, reggeliztem és indultam dolgozni. És ma újra önmagam legnagyobb támaszának kellett volna lennem, ha nem nyújtottam volna a kezem azok felé, akik, most már tudom, megtartanak.

Kacarászó hangok a telefonvonal túlsó végén. Ennyi volt a kapaszkodó, miközben én könnybe lábadt szemekkel próbáltam helyén tartani a szempillaspirálomat, amit abban a pillanatban a pokolba kívántam, mert tudtam, igazi megnyugvást és a rossz érzések enyhülését csak az adhatná, ha utat engedhetnék a könnyeknek. Ha kinyílhatna a csap, aminek ott és akkor nem volt helye. Mégis tudtam, erős vagyok. Akkor is, ha a határaimat ezer irányból nyírbáló szelekkel nézek farkasszemet. Mert létezhet két valóság párhuzamosan.

A tegnap esti naplóbejegyzésemet az a mondat zárta: szeretem az életemet. És valóban szeretem. Annak ellenére vagy talán éppen azért, mert az újabb és újabb próbatételek mellett is egyre ügyesebben sikerül helytállnom. Nem a szó köznyelvi értelmében; a saját stabilitásomban. Végtelennek tűnő munka az, ami mára ebben a stabilitásban van, és ami az utóbbi néhány hétben kezdett csak igazán beérni. Vakvágányok, rosszul elsült próbálkozások, önmegkérdőjelezések, saját magam folyamatos górcső alatt tartása, megfigyelése. Minden perce megérte és megéri viszont, mert olyan szinteken kerültem közelebb magamhoz, ahogy korábban álmaimban sem reméltem.

Szembe menni egy egész berendezett élettel nem egyszerűen nehéz, iszonyatosan megterhelő. Nem is javasolnám senkinek, hogy egyszerre csinálja. De elindulni utakon, amik valamiért hívnak, mégsem merünk rájuk lépni, olyan helyekre vihet, ahol, ha mersz elidőzni, borzasztóan nagy tanulságokhoz vezethet.

Öt hónapja, hogy felmondtam és, a nagy szavak kedvéért, új életet kezdtem. Levedlettem egy bőrt, amivel évek óta mindenki azonosított. Néha még mindig találok magamon belőle, de legtöbbször ezeket a darabkákat is mások méregetik hozzám, passzol-e még. Sosem passzolt. Én tettem hozzám illővé.

Öt hónapja próbálom újradefiniálni magam és megfejteni, ki vagyok én? Mit akarok? Mi az, ami valóban az enyém?

Hol van Orsi a ráaggatott megfelelési kényszer és predesztinált élet nélkül, ami sosem volt a sajátja? Mert hiába pislákolt benne a hang, a szeretet reményében való megfelelés árnyékában mindig halk suttogás maradt.

Én sosem akartam meteorológus lenni. Sosem akartam légiutas-kísérő lenni. Sosem akartam személyi edző lenni. Most sem akarok. Továbbra is csak az akarok lenni, amire gyerekként mindig vágytam: boldog. Mama erre felhorkantana, de biztos vagyok benne, hogy értene. A felhorkanás valószínűleg annak szólna, hogy ő maga el sem tudta képzelni, hogy a boldogság valaha is elérhető lenne, miközben minden életéből hiányzó tényezővel párhuzamosan volt ő a valaha általam ismert legönazonosabb ember a világon. És én most már tökéletesen értem. Mert az én életem sem attól kerek, hogy mindenem megvan, amit szeretnék. Hohóóó, hogy ez mennyire nagyon távol áll a valóságtól… Ezzel együtt: boldog vagyok. Nagy betűkkel, pirossal, cirádás iniciálékkal vésném egy kőtáblára, de a modern világban ezt egy csinos kis laptop billentyűzetébe pötyögöm, aminek a bekapcsolásakor ma pontosan az futott át az agyamon, még azt sem gondoltam volna soha, hogy egyszer ezt megengedhetem magamnak.

Nem két perc volt kibújni azokból az árnyékokból, amiket kósza dicsfények illúziója vetített rám. Nem is volt egyszerű meghallani a belső feszítés üvöltését a kívülről tündöklőnek tűnő csomagolásban, miközben senki sem értette, a döntéseimet. De ez nem is számít. Mert minden este egyedül állok szemben a tükörképemmel és a belső meggyőződéssel, akár helyesli, akár ellenkezik az aznapi mérleggel. És egyre többször billenünk a helyeslés irányába. Akkor is, ha kívülről irracionálisnak tűnik. Egy dolog viszont biztos: a megtalált stabilitás mára sziklaszilárddá érett. Megtart, megtámaszt, és tudja, hová forduljon, ha támogatásra van szüksége, mert végre hallom és érzem, mi az, ami jó nekem. Ez pedig semmiképpen sem az én vagy az érdemeim, de nem is az igyekezetem vagy szándékaim megkérdőjelezése. Mert kívülről mindenki olyannak lát, amilyennek szeretne és erre fikarcnyi ráhatásom sincs. Végeredményben viszont az egyetlen dolog, ami számít, hogy én tisztában legyek magammal. És ebbe csakis az őszinte kíváncsiság és kedvesség fér bele, minden mást viszont a leghatározottabban tartok majd távol magamtól, mert a bennem élő pezsgést senki rólam alkotott képe és véleménye ellenére sem vagyok hajlandó elfojtani. Mert nem vagyok felelős mások érzéseiért. Nem vagyok köteles eltűrni a lekicsinylést. Nem kell apróra összehúznom magam olyanok kedvéért, akik magukban éreznek hiányosságokat. És nem kell bántanom azért mert engem bántanak. Mert nem ilyen vagyok. És mindenki, aki igazán számít, ezt pontosan nagyon jól tudja. Nem néhány pixelekben megosztott tartalomból; abból, amit belőlem LÁT. És ha ez csak egy maréknyi ember, legyen ez egy emlékeztető: senkinek sincs szüksége többre.