Ami nem öl meg, az

Gőzölgő chai latte fűszeres illata és egy szelet torta. Csak ez jár a fejemben, ahogy a borús vasárnap délelőttben az egyik kedvenc kávézóm felé tartok. Mert ma ez a dolgom. Ezt tűztem a teendőlistám egyetlen pontjára és nem vagyok hajlandó miatta rosszul érezni magam. Közben dúl bennem a hét feszültsége és az összes stressz, amit a hétköznapok során a lelkemre vettem. Mert bizonyos napokon szó szerint agyon nyomott a saját mellkasom; olyannyira, hogy néha levegőt venni is nehezemre esett.

Egy pici mellékutca lámpája az orrom előtt vált pirosra. Bosszankodom a hátráltatáson és vonakodva igyekszem megálljt parancsolni. Zöld. A lábaim lépésbe lendülnek, és hirtelen azon kapom magam, mégiscsak rohanok. A szokásos, hosszú lépéseimmel szelem az őszt, közben egy belső hang emlékeztet: ma nem sietek sehová. Szép kis ping-pong meccs ez az agyam és a reflexeim között. Az állás egyelőre döntetlen, pedig én mindent megtettem. De megtettem-e?

Az aluljáróból feljövet már napsütés fogad. Az a lapos fajta, ami szinte vízszintesen világít át a sárguló faleveleken, amik a hervadás ellenére egy kicsit csillogónak is tűnnek a szeptemberi szellő remegésében. A járda mentén kedves kis kávézók asztalai várják, hogy megtöltse őket az élet. Dísztökök, őszi növények, fényfüzérek, kávéillat; a világ pedig szinte megáll. Mellettem két kisfiú halad el a szüleikkel. A gyerekek nevetgélnek, apa lufit, anya sütis dobozokat visz. Én pedig velük és nekik örülök, mert ez az. Itt mellettem, bennem, körülöttem, a vasárnap délelőttben, ami semmit sem akar, csak megpihenést.

Évekig éltem a zsongásban. Profi szintre fejlesztettem öt feladat párhuzamos megoldását, a figyelmem elaprózását, önmagam túlpörgetését és lufi szerű leeresztését. Utóbbit természetesen csak akkor, amikor senki sem látta. Pontosan tudom, milyen érzés az ezredik bőrt lehúzni magamról a teljesítménykényszerben érdemi visszacsatolás nélkül, mert ez az alapvetés és semmilyen más formában sem vagyok elfogadható, de legalábbis nem elég. És ez legtöbb esetben még csak nem is a környezet hibája, de paradox módon nem is az enyém. Valahol egyszerre senkié és mindenkié, miközben generációk nevelkedtek karöltve abban a hitrendszerben, hogy a mindennapokat élvezni haszontalanság, bűn és szégyellnivaló. Generációk, akik az életüket teszik fel olyan helyzetekre, kapcsolódásokra, feladatokra, pozíciókra, amikben a legkevésbé sem pótolhatatlanok.

Hosszú idő után és több lépésben jött el nálam a pont, amikor először szembesültem vele, egészen addig önmagam árnyékaként éltem. Láthatatlanná válva saját magam számára, meghasonulva, olyan apró gyufás skatulyákba illeszkedve, amik nem csak agyon nyomtak, de lélegezni sem engedtek. Konformitás – ez a szó ugrik be, miközben végtelen szimpátiát érzek a korábbi énem iránt és egyszerre ölelném át szorosan. Valahogy nem az erőre asszociálok, ha eszembe jut a kontraszt akkor és most között. Mindenki hibája és senkié, hogy a magát empatikusnak tartó lány valójában a saját érzéseiről is egészen hosszú időre lehasadt. Minden érzést értett. Ez az egy betűnyi különbség választotta el attól, hogy valóban éljen. Egyetlen lépés, ahogy egy évekkel ezelőtti ciprusi hajókiránduláson a kristálytiszta vízbe való ugrástól is.

Minden lépésnek, visszalépésnek, félrelépésnek, mellélepésnek, ballépésnek, előrelépésnek súlya van; ezáltal kockázata is. Én pedig az évek során megtanultam megállni ezalatt a súly alatt. Nem kis alázat és akarat kellett hozzá. Ahogy ahhoz sem kevesebb, hogy a döntéseim következtében esetleg nem enyhülő súlyt tovább cipelve ne tetézzem a nyomoromat önostorozással.

De az ismerős kényelmetlenségben, langyos vízben lábat lógatva a legnagyobb kockázat az, ha nem lépek semerre.

Mert a dolgok egyszerűen csak nem alakulhatnak mindig az elképzeléseim szerint. A fantáziám egy nagyon kedves hely, de nem a valóság. Hiányoznak belőle az élek, a fűszerek, az illatok, az emberi interakciók, a körülmények, de legfőképpen mások valósága. Mert semmi sem egysíkú és a világ nem körülöttem forog. Eldönthetem viszont, hogy milyen legyen a világ, amiben én forogni szeretnék. És minden erőmmel azon vagyok, hogy ne egy mákdarálóból kipergő szemcsehalmazként legyek jelen az egyetlen helyen, ahol valóban pótolhatatlan vagyok: a saját életemben.