Fehér por borította olajfák mentén emelkedtem négyszáz méterrel a tengerszint felé. Júniusi nap a Földközi-tenger közepén, a déli szél mégis a csontomig hatol. Húgom jut eszembe, aki biztosan fázna, de töredelmesen bevallom, valahol, gondolatban én is az esti forró zuhanyt és teát tervezgetem. A bőröm ragadni kezd a párától, a frissen mosott hajam illata sóval…
De írhattam volna halloumit is. Vagy fetát, vagy görög joghurttal töltött várárkot. Vagy bármit, ami a kolbásznál helyibb jellegzetesség. De „de”-vel nem kezdünk mondatot. Egyébként meg harminckét évesen amúgy is szülni kéne. Legalább harmadjára. Meg hát ugye házas se vagyok. És szégyelljem magam, amiért még jogsim sincs. Se házam, se kocsim, se befektetésem. Mégis mi…
A kedvenc fekete bodym háta csurom víz lett az izzadtságtól. Abban a percben vert le, amikor a saját világnézetem szerinti gondolatokat hangosan is kimondtam egy helyzetben, ahol ez nem volt konvencionális. Nem lettem szimpatikus. Szemrebbenésekből leszűrtem a pillanatot, amikor elvágtam magam, mégsem bánom. A metróaluljáró felé tartva egy üvegfelület biztosított róla, még egyben vagyok, bár,…
Vettem egy farmert a Vinteden. A sok eredménytelen bolti próbálkozás után úgy voltam vele, egye fene, a lány lemérte nekem, centik alapján jónak tűnik, hátha pont a vakrandi jön be. Nem jött. Derékban kétszer beleférnék, csípőben szűk, bizonyos területeit a sivatag irigyelné, a hossza pedig … mintha csak rám öntötték volna. Még mielőtt kamasz koromban…
A blogom valaha volt legolvasottabb cikke a Néma gyereknek, amit anno, a némileg kattintásvadász „Öt hónapja, hogy felmondtam és, a nagy szavak kedvéért, új életet kezdtem.” gondolattal promóztam. Van egy erős marketinges vénám, nem lepett meg, hogy erre haraptak legtöbben. A szenzáció sejtelme, hogy végre mindenki megtudhatja a titkokat, választ kaphat a kérdésekre, amiket szemtől…
Valamikor általános iskolás koromban még versekkel próbálkoztam. Volt egy, aminek a miért címet adtam. Sosem számoltam meg, hányszor szerepelt benne a miért szó maga, de úgy saccolom, nagyjából minden második az lehetett. Ma különösen erősen kísért az erőltetett rímek sora. Akkor még nehezebb volt szavakká formálnom a gondolatokat, az érzelmeket gondolatokká pedig egyenesen elképzelhetetlen. A…
Csak engedd el – olyan ez, mint halottnak a csók. Mint döglött lovon a patkó. Szarnak egy pofon. Leszaromnak a tabletta. Utóbbit csak én találtam ki. Ilyet ne keress a közmondások jegyzékében. Azt hisszük, ez a … nevezzük jótanácsnak, valamiféle világmegváltó varázsmondat, éppen ezért, ha kell, ha nem, puffogtatjuk. Nem ítélkezem, én sem vagyok különb.…
Felnőtt éveimre alapbeállításommá vált, hogy a világot is elcipeljem a hátamon egyedül. Tíz emberből minimum nyolc pedig valószínűleg félszeg, alig látható fejbiccentéssel, némán bólogatva ért egyet az első mondatot olvasva. Mindannyiunknál saját korai tapasztalataink vetették a túlfüggetlenedés melegágyát, a kis csemeték önálló ültetgetése és nevelgetése viszont egy ponton észrevétlenül vált a saját alattomos mindennapi tevékenységi…
Az imént fejemben kiforrott cím hosszú percek óta követeli, hogy írjak. Az elmélet is megvan, mégis bambán ülök a kurzor felett és próbálok rájönni, hogyan is kezdhetnék bele. Tegnap a szokásoshoz képest is sokkal jobban idegesített a tűzijáték. Főleg az a nagyjából negyedórás parádé, amit közvetlenül az ablakom alatt nyomattak, és amelyik hatására tizenöt percre…
Ha valaki megkérdezi, szoktam-e horror filmeket nézni, egy ideje jól körvonalazott válaszként hangoztatom, van elég szörnyűség a világban, nincs rá szükségem, hogy pluszban is rettegést generáljak magam körül. Mondom ezt úgy, hogy szerencsére soha nem ért nagy T-betűs trauma életemben. Legalábbis nem közvetlenül. Sosem tudnám viszont elbagatellizálni sem magam, sem mások nehézségeit. Ennél pedig csak…
