A blogom valaha volt legolvasottabb cikke a Néma gyereknek, amit anno, a némileg kattintásvadász „Öt hónapja, hogy felmondtam és, a nagy szavak kedvéért, új életet kezdtem.” gondolattal promóztam. Van egy erős marketinges vénám, nem lepett meg, hogy erre haraptak legtöbben. A szenzáció sejtelme, hogy végre mindenki megtudhatja a titkokat, választ kaphat a kérdésekre, amiket szemtől…
Csak engedd el – olyan ez, mint halottnak a csók. Mint döglött lovon a patkó. Szarnak egy pofon. Leszaromnak a tabletta. Utóbbit csak én találtam ki. Ilyet ne keress a közmondások jegyzékében. Azt hisszük, ez a … nevezzük jótanácsnak, valamiféle világmegváltó varázsmondat, éppen ezért, ha kell, ha nem, puffogtatjuk. Nem ítélkezem, én sem vagyok különb.…
Valaki szerint régen minden jobb volt, mások szerint régen is így volt. Akad, aki ragaszkodik a gondolathoz, hogy a vér nem válik vízzé. De ez utóbbit majd egy másik bejegyzésben fejtegetem. Én azt gondolom, a memória jótékony és trükkös jószág. Emellett, hogy mindhárom igaz lehet egyidejűleg. Túl sok szálon lógnak egyszerre a gondolataim, amiket igyekszem…
Nekem még egész életemben soha, senki nem tanított úgy semmit, hogy aranytálcán, díszpapírba csomagolva nyújtotta volna át. Mama sem. De minden, ami ma vagyok, ő is. Az egész életemet láthatatlanul, szinte a háttérben meghúzódva szőtte át és alakította úgy, hogy az utolsó utáni pillanatig sem vettem észre. Most, ebben a pillanatba fogom csak fel igazán.…
