Törökülésben ülök a napsütötte szőnyegemen. Az ebéd utáni kajabébit a gyűrött pasztell rózsaszín ingem takarja, amibe kétszer is beleférnék, de a színe olyan jól illik a saját árnyalataimhoz, hogy valahányszor felveszem, azt érzem, a világ végezetéig ebben szeretnék élni. Aztán valahogy mindig visszakerül a szekrénybe. Elképzelem, hogy egész nap ebben az ingben parádézom. Ebben mosogatok,…
A blogom valaha volt legolvasottabb cikke a Néma gyereknek, amit anno, a némileg kattintásvadász „Öt hónapja, hogy felmondtam és, a nagy szavak kedvéért, új életet kezdtem.” gondolattal promóztam. Van egy erős marketinges vénám, nem lepett meg, hogy erre haraptak legtöbben. A szenzáció sejtelme, hogy végre mindenki megtudhatja a titkokat, választ kaphat a kérdésekre, amiket szemtől…
Valamikor általános iskolás koromban még versekkel próbálkoztam. Volt egy, aminek a miért címet adtam. Sosem számoltam meg, hányszor szerepelt benne a miért szó maga, de úgy saccolom, nagyjából minden második az lehetett. Ma különösen erősen kísért az erőltetett rímek sora. Akkor még nehezebb volt szavakká formálnom a gondolatokat, az érzelmeket gondolatokká pedig egyenesen elképzelhetetlen. A…
Csak engedd el – olyan ez, mint halottnak a csók. Mint döglött lovon a patkó. Szarnak egy pofon. Leszaromnak a tabletta. Utóbbit csak én találtam ki. Ilyet ne keress a közmondások jegyzékében. Azt hisszük, ez a … nevezzük jótanácsnak, valamiféle világmegváltó varázsmondat, éppen ezért, ha kell, ha nem, puffogtatjuk. Nem ítélkezem, én sem vagyok különb.…
Az imént fejemben kiforrott cím hosszú percek óta követeli, hogy írjak. Az elmélet is megvan, mégis bambán ülök a kurzor felett és próbálok rájönni, hogyan is kezdhetnék bele. Tegnap a szokásoshoz képest is sokkal jobban idegesített a tűzijáték. Főleg az a nagyjából negyedórás parádé, amit közvetlenül az ablakom alatt nyomattak, és amelyik hatására tizenöt percre…
