Okosabb enged

Egyébként mi a baj a szamarakkal? Tényleg nem értem. Minden esetre abban egész gyerekkoromban biztos voltam, hogy eggyel sem szeretném azonosítani magam.

Figyi, rágugliztam és a wikipédia magyar parlagi szamár szócikke szerint a helyzet nem tragikus: „Intelligens állat, jól idomítható, emellett igénytelen, szívós, hosszú élettartamú és békés természetű.” Linkelném, de a roppant kreatív „szamár tulajdonságai” kifejezésre szerintem nálad is első találat lesz. A fenti jellemvonások sorából egyébként keveset tudok kifogásolni. Névlegesen a jól idomíthatót és az igénytelent; bár utóbbi ebben az esetben inkább alacsony igényűként értelmezendő. Közben következő gondolatként az jut eszembe, nem éppen idomítás valamilyen szinten arra ösztönözni valakit, hogy ne képviselje az álláspontját? Tetézni mindezt azzal a plusz teherrel, hogy ha mégis így tenne, még csak okosnak sem mondható? Van ebben egy enyhe ellentmondás.

Persze, látom a szülői dorgálás mögötti békítő és csitító szándékot is, de alapjaiban talán kicsit nagyobb táptalajt biztosíthat ez az intelem az alattomosan kialakuló, látens szégyenérzetnek, mint amennyi a pillanatnyi gyermeki cívódás elcsitulásának oltárán feláldozható. Ebben a témában viszont nem adhatok feloldozást. Vannak nálam kompetensebb, kifejezetten nevelési módszerekre szakosodott szakemberek.

Nagyjából egy éve annak, hogy egy számomra fontos személytől visszajelzést kértem a gyengeségeimről. Az ilyesmit még akkor is óvatosan és némi kétkedéssel teszi az ember, ha alapvetően szeretetteljes viszonyulásról van szó. A kérdésemre érkező válasz pedig valahogy úgy hangzott: nem kell minden vitába beleállni; akkor sem, ha tudom, nekem van igazam. Meghallgattam, ízlelgettem, igyekeztem benne felmérni a saját részemet, majd visszakérdeztem, akkor mégis kitől várhatnám, hogy megvédjen, ha én nem védem meg saját magamat? Úgy emlékszem ez a kérdés azóta is ott lóg a levegőben. Halványan, sejtelmesen, épp csak, mint az eső lába, de ott van.

A témát egyébként nem vetettem el élből. Ezután is hosszasan dolgozott bennem, ahogy nagyjából minden emberi interakció számomra fontos, tartalmas része, ha arra érdemes. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy a következő év hosszúra nyúlt nyarának tarkóizzasztó hőségében is erről elmélkedem.

Mostanra viszont megértettem valamit abból, amit ez az üzenet számomra befogadhatóan, de leginkább elfogadhatóan magába foglal. Merthogy az ember igenis álljon ki magáért minden olyan helyzetben, ahol a jogai, a jóhíre, a testi-lelki határai, a jóléte, vagy az értékrendje a tét.

Ezzel párhuzamosan viszont az elmúlt nagyjából két évemre visszatekintve látom a helyzeteket, amikben hosszú távon sokkal jobban jártam, amikor az ösztöneimre hallgatva, érdekérvényesítés helyett, emelt fővel tovább álltam. Amikor felismertem, a saját valóságom anélkül csak még igazabb marad, hogy másokat erről győzködni próbálnék. Vagy azokban a helyzetekben, amikor az ellenszél olyan erősen fújt, hogy egyedül óriások helyett legfeljebb szélmalmokkal harcolhattam volna, végeredményben pedig csakis az én kardom törne.

De nem volt ez másként olyan helyzetekben sem, amikor nagy bizalommal és lelkesedéssel induló kapcsolódásokról derült ki idővel, az alma külcsíne alapján ítéltem, elhamarkodottan. Sok ilyen pillanatnyi elragadtatásban persze benne van a gyümölcsöző jövő, a boldogság, a beteljesülő vágyak ígérete, az ezek megtalálására való törekvésért viszont senkit, így magamat sem szabad elítélnem. Abban viszont megvolt és megvan a felelősségem, hogy felismerve, egy helyzet méltatlanságát, ismerős kényelmetlenségét, feszítését, tovább pedálozok, vagy merek megállni és a helyzet fenntartásában játszott saját szerepemre három lépést hátra lépve rátekinteni, majd ha adott helyzetben úgy ítélem hasznosabbnak, emelt fővel elsétálni. Akkor is, ha kétoldalú, őszinte párbeszéd nélkül sosem derülhet ki, nekem volt-e igazam. Néha ez a legtöbb, amit tehetek. Nem a békéért. Saját magamért.