Kolbászból kerítés

De írhattam volna halloumit is. Vagy fetát, vagy görög joghurttal töltött várárkot. Vagy bármit, ami a kolbásznál helyibb jellegzetesség. De „de”-vel nem kezdünk mondatot. Egyébként meg harminckét évesen amúgy is szülni kéne. Legalább harmadjára. Meg hát ugye házas se vagyok. És szégyelljem magam, amiért még jogsim sincs. Se házam, se kocsim, se befektetésem. Mégis mi a fészkes fenét kezdek az életemmel? Van nekem olyanom egyáltalán? Egy pálmafa alatt bikiniben ücsörögvén, tekintetemmel a laptopom kijelzője és a türkiz hullámok között cikázva azt kell, hogy mondjam: de még milyen!

Az ücsörögvén típusú modoroskodást a továbbiakban igyekszem még csak poénból is kerülni. A végén félreértik. Na, nem mintha bármi ráhatásom lenne a külső megítélésemre. Pont tegnap kaptam meg legutóbb, hogy mennyire szerencsés vagyok. Mára ez a megjegyzés sem bosszant már, ahogy a fenti vélemények egyike sem. Maximum attól forognak be a lelki szemeim, ha egy percet is üres beszélgetésekre kell pazarolnom, ahol egymás szögesen ellentétes irányba mutató véleményeit próbáljuk nemütköztetni mert a köztük lévő távolság még ezt is ellehetetleníti.

Hónapok teltek el a csendben. Néha végtelennek tűnő napok és hetek, amikor nem, hogy kedvem nem volt írni, hanem hangom, mert a magamról fokozatosan levedlett identitással együtt az is egy fiókba került a többi emlékkel. Tegnap tudtam végre marokra fogni az új fonalam végét, Larnaka egyik szabadtéri kávézójának teraszán naplózva, ahol öt évnyi érzés egyszerre szakadt rám.

Kétezer-tizenkilencben jártam először Cipruson. Egy akkori kirándulásból a naplementében hazaautózva éreztem először, hogy ideköltöznék. Kétezer-húsz január elsején, az azévi első járatom is ide vezetett. Az aznapi fordulóidőben napozva hagyta el a számat a mondat, ha bázis nyílna a szigeten, elsők között jelentkeznék. Így történt, hogy ugyanezen év júniusának elején egy szem bőrönddel vágtam neki egy másfél éves elköteleződésnek, ami akkor másként alakult. Mostanában jöttem csak rá, hogy az akkori kiköltözésem egyfajta menekülés volt, ahogy arra is, hogy valójában nem akartam hazamenni.

A szerencsés nő az elmúlt fél évét kőkemény álláskereséssel töltötte. Egyetemi végzettséggel, rátermett személyiséggel, sokrétű szakmai tapasztalattal, aktív nyelvtudással, mindennapi elutasítások közepette, szó szerint hónapról hónapra élve, csórón, mégis, minden fenti körülmény ellenére, néha tökéletesen szétesve, de a hitét soha el nem veszítve, minden eddiginél boldogabban és nyugodtabban. Ha a szerencsét értelmezzük, ezt is tegyük a kalapba. Meg azt a végeláthatatlan erőt, amivel intellektualizálás helyett végre vette a bátorságot, hogy tök egyedül gyakorlatba is átültesse azt a sok órányi önismeretet, amit terápia, kismillió könyv, podcast, insta poszt, reels videó, vagy akármi formájában az évek során magára szedett.

Az ember személyisége egy végtelen sok rétegből álló szerkezet, és mikor azt hinnéd megvan az atommag és az elektronhéjak, akkor kezdődik az igazi buli. Feltéve, hogy elég bátor vagy hasadni. Nevezhetjük ezt a fúziót szerencsének is, de tök őszintén a szerencse magyar nyelvbeli értelmezése aránytalanul kellemesen hat ahhoz képest, amivel a folyamat jár, ha valóban változni és változtatni akarsz. De van még egy rossz hírem: a járulékos veszteségeket sem lehet megspórolni.

Fura mód minél közelebb kerülsz magadhoz, annál szélesebb madártávlatból látod a vakvágányokat és azt, mekkora őrültség lenne újra rájuk lépni. Őrült meg ugye senki sem lenne szívesen önszántából. És itt jön az egyik kedvenc mondatom, amivel egy korábbi bejegyzésemben magamnak is rohadt nagy feladatot adtam, mert onnantól, hogy leírtam, nem tudok szembe menni vele:

Amerre az ellenállás, arra lesz a varázslat.

Ettől függetlenül minden egyes válaszútnál én is a kislábujjammal a régi felé araszolva állok, de a megszerzett bölcsességgel magamat az ijesztő ismeretlen felé terelve. Mert ha valamit megtanultam az, hogy a semminél nem lehet semmibb, és ha eddig folytogatott, szabotált vagy simán csak nem szolgált, az egyetlen dolog, amit tehetek, ha minden kételyem ellenére továbbállok.

Választhatom azt is, hogy a minimális költségvetésemmel áldozatmentalitásban élek és bezárkózom az önsajnálatba. Sírhatok, amiért sohasem kellek, legyen szó akár párkapcsolatról, akár munkahelyről. Választhatom a passzív-agresszív „velem ezt nem” hozzáállást, vagy az olyannyira ismerős menekülés kellős közepén megállhatok, és legalább visszafordulva ránézhetek mi az én szerepem a dolgok folytonos ismétlődésében. Meghunyászkodhatok, háttérbe szoríthatom magam minden fiziológiai és érzelmi szükségletemmel, tehetek százezer szívességet mások szeretetére vágyakozva, vagy felismerhetem, hogy közben valójában magamat felejtettem el szeretni. Esetleg megtehetem azt az egyetlen egy mozdulatot, ami által a mutatóujjammal a nyikorgó rácsot megbökve rájöhetek: a ketrec sosem volt lelakatolva, és kizárólag a saját korlátozó gondolataim által vagyok a sarokba szorítva.

Fél éve nyitogatom aktívan ketrecek ajtaját, mint egy ezer dobozba csomagolt ajándékot. Újabb és újabb rétegeket pakolva a szelektívbe, minden darabot oda, ahová tartoznak. Én pedig most Ciprushoz tartozom, mert a novemberben rám szakadó káoszból saját magamat kiásva, a romok tetején állva végre meghallottam a lelkem hangját. Ami ide vezetett és a sírással, ijedtséggel vegyes első napok ellenére is azt mondja, pontosan tökéletesen ott tartok, ahol jelenleg lennem kell. Nem azért mert szerencsém van. Azért, mert rengeteg munkám van benne.

You Might Also Like

Hozzászólnál?