Jobb megijedni

Ha valaki megkérdezi, szoktam-e horror filmeket nézni, egy ideje jól körvonalazott válaszként hangoztatom, van elég szörnyűség a világban, nincs rá szükségem, hogy pluszban is rettegést generáljak magam körül. Mondom ezt úgy, hogy szerencsére soha nem ért nagy T-betűs trauma életemben. Legalábbis nem közvetlenül. Sosem tudnám viszont elbagatellizálni sem magam, sem mások nehézségeit. Ennél pedig csak azt gyűlölöm jobban, ha emberek azzal a kijelentéssel nyomják el a másikat: „van ennél rosszabb”. Persze, lehet. De egy másik ember nehézsége nem teszi jogtalanná az én megéléseimet. Mint sok minden más az életben, ez sem verseny. Én pedig semmilyen módon nem vagyok hajlandó az istállóban állni.

Két éve azt mondtam, kétezer-huszonkettő életem legjobb legrosszabb éve volt. Tavaly megszoroztam kettővel. Idén pedig, a szokásos kis ösztönös belső évértékelőm ünnepi beszéde valamiféle buldózerről, minden eddig magamról alkotott képem alapokban történő lerombolásáról és újjáépítéséről szól. Sajnos nem közel-keleti ütemben. Nem sikerült öt nap alatt felhúznom az új élet csilli-villi felhőkarcolóit, valószínűleg a munkálatok is örökké tartanak majd; de mindez így van jól. A kötbért én fizetem és teszem ezt mindennél boldogabban mindaddig, amíg az önazonosság külső szemnek láthatatlan mércéjén a tendencia felívelő marad.

December tizenhárom, Luca napja. Elkezdhetnék széket faragni, de nincs rá szükségem. Mára anélkül is látom a boszorkányt. Kívül és belül egyaránt.

Korábban azt hittem, mindenki jó. Ösztönösen láttam meg mindenkiben a jóságot és azt hittem, ez fordítva is így működik. Hogy az emberek értik egymás, látják a másikat, értik a szándékokat. Később, hirtelen feleszmélve találtam magam egy olyan zsúfolt pontytartályban, ahol a körülöttem lévők uszonyai könyörtelenül és hasztalanul csapkodták az arcomat a mozdulatlanságban. A rendszer túltelítődött. Kívül és belül egyaránt. Az emberi jóságról alkotott naiv elméletem pedig akkor dőlt meg igazán, amikor szembesültem vele, magamat sem ismerem, hogyan is gondoltam, hogy ismerhetnék másokat?

Évente kétszer tartok nagyobb lelki leltárat. Mindkettő magától jön és önkényesen szövi bele magát a mindennapjaimba. Ilyenkor hagyom, hogy a hétköznapok filmjét a nosztalgia színezze át. Ez hozzátartozik az összegzéshez. Az idei év mérlege viszont a szokásosnál is sokkolóbbra sikeredett, mert visszatekintve az egy évvel ezelőtti önmagamra azt érzem, bármilyen oldalról is vizsgálom, szinte sehogy sem vagyok ugyanaz. Csak a csontvázam, ami stabil szerkezetként minden formálódás alapját képezte. Vagy még az sem. Mert mintha a korábban egyenes gerinc is tudott volna nyúlni még felfelé. A fej viszont egészen biztosan egy picit magasabbra került. Olyan határozottan, hogy többé egészen biztosan nem bukik alá, legfeljebb biccent, de csak az arra érdemesnek. Egy-két centi ide vagy oda, magasabbról a kilátás csak még ijesztőbb lett. De mint minden hajtűkanyarban meghozott döntésem, ez is szükségszerű és hosszú távon engem szolgáló változás. Már nem akarok összemenni. Már nem akarok beolvadni. Nem akarok kapaszkodni, nem akarok olyan kígyókban kígyózni, ahol sosem kerül rám a sor. Nem akarok köntörfalazni, nem akarok úgy tenni, mintha nem fájna, nem akarok olyan emberekre mosolyogni, akik csak elvenni akarnak, rosszabb esetben bántanak. Nem akarok mások kényelméért elhalkulni, nem akarok önvédelemből poénkodni, nem akarok gondolatot olvasni, nem akarok megmentőt és nem akarok senki viselkedésére kifogásokat keresni.

A bontógolyó még billeg, de már lassul. Az amplitúdó csökken. Ezt a félmondatot pedig muszáj volt ideszőnöm, mert annyira régen használtam az amplitúdó szót, és most feldob, hogy megtehetem. Mert megtehetem. Ahogy az idei évem összes iszonyatosan ijesztő lépését is megtettem, egészen addig a pontig, ahonnan most izgatottan, de nem izgulva szemlélem, hogyan formálódik az új épület. Közben a kávémat kortyolgatom, és az jár a fejemben, mennyivel jobb a nagy lépéseknél megijedni, mint egész életemben attól félni, mi lesz, ha önmagam leszek. Ezt is, mint a kávét, kortyonként, melegen ajánlom.