Ha a vége jó

Törökülésben ülök a napsütötte szőnyegemen. Az ebéd utáni kajabébit a gyűrött pasztell rózsaszín ingem takarja, amibe kétszer is beleférnék, de a színe olyan jól illik a saját árnyalataimhoz, hogy valahányszor felveszem, azt érzem, a világ végezetéig ebben szeretnék élni. Aztán valahogy mindig visszakerül a szekrénybe. Elképzelem, hogy egész nap ebben az ingben parádézom. Ebben mosogatok, ebben takarítok, ebben megyek bevásárolni, a soron következő online állásinterjúmat is ebben ülöm majd végig, és a képzeletbeli vendégemet is ebben fogadom. A kellemes, púderes illatú melegben, amibe a bőrömhöz alig-alig simuló lenvászon burkol. Egyetlen leheletvékony réteg a valóságaink között.

A szempilláim elválnak egymástól. Felhők érik a napsütést; néha nehéz eldöntenem, esik-e még belőlük. Van, amikor azt hiszem, többé nem, aztán váratlanul alig észrevehető légzuhatagként ömlenek rám a képek, amik pár perc múlva titokzatos csendet hagynak maguk után. Huszonegy nap – állítólag ennyi kell az új szokások kialakításához. Egy ponton megtanultam ezt az időszakot estékben, majd hetekben mérni, hátha kisebb mértékegységekben könnyebben csúszik a keserű gyógyszer. Nem mintha bármilyen csodát várnék tőle. Az egyetlen haszna, hogy a saját erőmre emlékeztet, miközben eleinte naponta, később egyre ritkábban alkudoztam a gyásszal, hátha csak álmodom. Aztán tényleg álmodtam és pár pillanatra a nappali illúzióim kellemes ringatása is földrengéssé duzzadt, de a lelkemben soha nem tapasztalt béke lett. Kitisztult az ég.

Hosszúra nyúlt, fárasztó, lábujjhegyen járt kötéltánc volt az újonnan felállított saját határaim peremén, amikkel régóta tartoztam magamnak. De megfogadtam, hogy most kipróbálok valami újat. Ehhez persze könyörtelenül szembesítenem kellett magam mindennel, ami a saját részem. Nem lehetett megspórolni és nem is volt kellemes, de a kifutószéllel szemben állva éreztem meg a valós erőm, ami innentől mindig velem marad. Ami megfosztott minden viseltes ruhámtól.

Meztelenül állok a bizonyosságban, hogy soha többé nem leszek képes szembemenni nem csak a mások, de az önmagam, iránt érzett szeretettel sem. A mostanra kifejezetten zavaróan ismerős dalt játszó lemez kizökkent. Én magam léptem oda a lejátszóhoz és emeltem fel a tűt, amit akkor sem ejtettem vissza, ha szúrta az ujjam és a mosolygó szájszélem mentén emlékek gyöngye csordult. Egy részem elveszett, útnak engedtem. Megszolgálta a magáét. Védett, óvott, emlékeztetett, tanított, néha kemény kézzel szeretett, de Csipkerózsika ma felébredt és nem várja többé a megmentőt, mert már látja, a megmentője mindvégig ő maga volt.

Egy újabb félkész történet fejezeteinek próbáltam értelmet találni, de minden újraolvasással rájövök, tökéletesen úgy volt értelme, ahogy; semmit sem változtatnék rajta. Azért volt jó, mert jó volt.