És te is beleugrasz

A vízforraló ebben a pillanatban kapcsolt le. Reggelizni akartam, éhes vagyok, mégis az írást választom. Az jár a fejemben, hogy lehetek ennyire másmilyen, mint a pár héttel ezelőtti önmagam? Néhány perce egyes szám harmadik személyben jöttek a gondolatok. Ettől csak még távolibbnak tűnt minden, amit nem taszíthatok el magamtól, mert a dolog nyitja pontosan abban rejlik, hogy átölelem, amivel rohadt nehéz szembenéznem. Pár napja az egész blogot törölni akartam. Meg úgy egyébként is felbosszant, mekkora digitális lábnyomot halmoztam fel az évek során, de minek? Félkész könyv árválkodik a laptopom memóriájában, aminek néha szintén nem látom értelmét. A hangulatom a napok óta hullámzó fejfájásommal együtt pulzál hadakozva mindennel, amit eddig a világról és magamról hittem.

Nem tudom, mennyire akarok még egyáltalán betekintést engedni a gondolataimba. Ha belegondolok, miket írtam eddig, picit mosolyognom kell. Kegyetlennek érzem, valójában önirónia.

Ironikus az is, ahogy az élet alázatra tanít, miközben mindig is alázatosnak hittem magam. Az is, ahogy megismertem a türelmet és a bizalmat az eddigi látszat helyett. Ahogy újra és újra szembesülök a legnagyobb káosz közepette is megtalálható valódi nyugalommal a korábbi, alattomos, folytonos zsizsgés áramlása helyett. Az is, ahogy minden valaha betaláló ágyúgolyóval újra közelről nézek farkaszszemet és barátkozom meg velük.

Elfáradtam. Belefáradtam, hogy az legyek, aki nem vagyok, és úgy tegyek, mintha nem lennék, aki igen. Én is beugrottam a kútba. Nem azért mert valaki azt mondta, hanem, mert erre voltam berendezkedve. Eltagadni magam előtt, amivel kényelmetlen szembesülni. Árnyoldalak, másokban kényelmetlenséget keltő, önkéntelen megnyilvánulások, tökéletességre való törekvés, erénybe csomagolt valódi vágyak – ezekhez ereszkedtem a mélybe, hogy végre valóban a szemébe nézzek fénynek és sötétségnek egyaránt.

Sokat markoltam, keveset értem. Annyira lenni akartam valaki, hogy a legfontosabbat felejtettem el, önmagam lenni. Minden hiedelmem alapjaiban dőlt meg. A legnagyobb zajt az a pillér csapta, amelyik a magamról hitt jót tartotta. Hányszor de hányszor gondoltam, hogy minden értek, most pedig csak egy valamit értek, hogy semmit sem. De újrarendezem. Csak előtte hadd pihenjek egyet az egyszerűség csillagai között. Csak erre van szükségem.

Csókolom! Szabad?