Eltűnni észrevétlenül

Majd jól elolvasom, mit írtál rólam – mondtad, miközben én a tengert néztem, a hullámok helyett csak a te hangodat hallva. De le lehet-e írni azt, amit az ember átérezni is alig bír? A könnyedséget, amit soha senki más kezei között nem tapasztalt. A biztonságot, amit az első érintéstől kezdve érzett. A bizalmat, amit önkéntelenül, szépen, lassan keltve olyan ajtókat segítettél megnyitni, amikről nem is tudtam, hogy teendő vár mögöttük. A támogatást, ami újra és újra segített elfogadnom, hogy hihetek magamban. Az ébredezni kezdő hitet, hogy talán végre én is szabadon, ugyanezeket adhatom. A félszt, hogy elrontjuk, miközben leginkább azzal ronthattuk el, hogy attól féltünk, hogy elrontjuk. Ki lehet-e törölni valakit, akit valójában nem akarsz kitörölni? Ez nem működik gombnyomásra.
Hazaérve egyetlen dolgot találtam a hűtőmben: két doboz sört, amit mindig együtt iszogattunk. Az első gondolatom az volt, hogy legalább nem kell boltba mennem, ha jössz. Mostanra ürügy maradt belőle, amivel áthívhatnálak, de ha van, amitől félek, hogy ebben a képben is csak én látom magunkat együtt, mint, ahogy a homlokomat a tiédnek támasztva is csak én láttam magunkat a szemedben.
Semmiből jött idegenként kerülgetted a földkörüli pályámat, míg könnyelműen, óvatlanul engedtem be veled mindent, amire valaha is vágytam. Mindketten vastagon benne vagyunk a vakvágányokban, amik ide vezettek. A szomorúság mellett, mégis, csak végtelen hála és szeretet van bennem, amiért ismerlek.
Az eső két kerek napja itatja az aszályt. Előre jelezték, hogy így lesz. Állok a pergő cseppek alatt, amik lassan a bőröm alá is bekúsznak; mégsem bánom. Várok. Esélyt adok, hogy cseppenként mossa ki belőlem az érzést, hogy minden különbözőségünk és tökéletlenségünk ellenére is a legkerekebben illő puzzle darab voltál, amit valaha találtam.
Mígnem eltűntél. Észrevétlenül.
Hozzászólnál?