Bajban ismerszik

Felnőtt éveimre alapbeállításommá vált, hogy a világot is elcipeljem a hátamon egyedül. Tíz emberből minimum nyolc pedig valószínűleg félszeg, alig látható fejbiccentéssel, némán bólogatva ért egyet az első mondatot olvasva. Mindannyiunknál saját korai tapasztalataink vetették a túlfüggetlenedés melegágyát, a kis csemeték önálló ültetgetése és nevelgetése viszont egy ponton észrevétlenül vált a saját alattomos mindennapi tevékenységi körünkké. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én néha azon kapom magam, hogy elkeseredve bosszankodom, amiért nekem mindent egyedül kell megoldanom. Hiába igyekszem mindig mások támasza lenni, nem érzem a viszonzást. Aztán egy napon, mint mindenben, ebben is fordulatot éreztem. De ne rohanjunk ennyire előre…

Régóta felfigyeltem a tendenciára, ami mentén a kis barlangom legsötétebb rejtekébe vonulok vissza, ha valamivel nehéz megküzdenem. A belső monológ ilyenkor kérlelhetetlenül diktálja a „mindenkinek jobb nélkülem” kezdetű indulót. Persze, kétségtelen, hogy vannak helyzetek, amik ezt az érzést akár felerősíthetik, de hangozzon bármennyire kegyetlenül, ma már látom, az ilyen helyzetekben simán csak elismerhetem, ennél többet érdemlek. Mert mostanában a háromfejű karizmommal egyetemben az önbecsülésem izomzata is kicsit hangsúlyosabban dudorodik a bőröm alatt.

Az izmok fejlődéséhez mikrosérülésekre van szükség. Őrültségnek tűnhet, hogy az ember szándékosan akarjon bármilyen apró mértékű kárt okozni magában, nem igaz? A folyamat mégis így jellemezhető leginkább köznyelvi kontextusban.

Hát pontosan ilyen az is, amikor a biztonságosnak tűnő, de valójában legkevésbé sem építő tapasztalataimba való kapaszkodás helyett új játékmezőkre merészkedem egy olyan tükörlabirintusban, ahol, ha elég merészen játszom, nem tudok elbújni önmagam elől.

Sok, számomra kedves ember figyelmeztetett már jószándékúan arra, hogy nem kell magamat folyamatosan mikroszkóp alatt tartanom. Ez mindig nagyon jól esik, de valószínűleg csak picit máshol áll a szintjelzőnk az önreflexiós igények skáláján. Azt hinnéd ugyanis, hogy a Kliségyár Mokri Orsi extrovertált hőzöngése, valójában viszont az elgondolkodtatási szándék mellett magamat is komoly belső munkára ösztönzöm a bejegyzéseim újraolvasásával, de leginkább egy-egy kulcsmondat ízlelgetésével, amik útmutató csemeteként kerülnek elültetésre a saját fejemben. Az ember jó esetben néha gondozásba veszi a kis ágyását, én pedig szívem szerint nagy lendülettel fognék rá az olyan mondataimra, mint például „ahol az ellenállás, ott lesz a varázslat” – ilyenkor viszont szembesülök vele, ha ezt a gondolatot haszontalan gazként tépném ki, egy olyan kettős mércével operálnék, amit sokkal nehezebb lenne elviselnem, mint a szembenézést.

Egy dolog megkreálni és begyűjteni a világ okosságait; teljesen más dolog valóban a mélyükre nézni, befogadni, hagyni, hogy kontrasztfolyadékként szivárogjanak el a legapróbb kapillárisokig és zavartalanul a dolgukat téve világítsanak meg mindent, amit addig nem voltunk hajlandóak észrevenni a sötétben. Kényelmetlen; egy kávé felett ülni egy baráttal, aki egy végtelenül kellemes, kedves, nyitott beszélgetés során egy félmondattal emlékeztet rá, nem hagyod, hogy támogatóan jelen legyen számodra. Igazságtalan; soha el nem fogadni a testvéreid vállát támaszként, miközben ők folyton kifejezik, szeretnék viszonozni, amit korábban tőled kaptak. Durvaság, eltolni magadtól valakit, aki támogatni próbál, miközben neked nehéz, csak azért, mert számodra ismeretlen ez a fajta közelség és önzetlen jelenlét. Egyoldalúság; ott lenni a barátaidnak a nehéz pillanatokban, de elzárkózni előlük, ha körülötted szűkülnek a falak.

Rájöttem: egy kapcsolatot nem csak a kölcsönös érdeklődés hiánya billenthet ki az egyensúlyából. Egy kapcsolat jó esetben egy végtelenül sok sávból álló autópálya, aminek minden sávjában kétirányú a forgalom. Kaotikusan hangzik? Tökéletesen kaotikus is. Csakhogy ezekben a sávokban, jó esetben mindenki vigyáz egymásra. Nem biztos, hogy megéri ormótlan betontömböket helyezni az útra csak azért, mert így kényelmes. De ha már valamilyen okból kifolyólag oda kerültek, vegyük észre, ha nem szolgálnak, és hogy bár korábban nem volt ráhatásunk, hogy odakerültek, ma már van választásunk eltolni, vagy lebontani őket. Ezért megéri edzegetni az izmokat. A legjobb pedig: nem kell egyedül csinálnunk.