Ami a szívemen

A szokásos sípolás kíséretében lépek be a lépcsőházba; hallom, ahogy bezáródik mögöttem az ajtó. A lifthez lépve látom, ma nem egyedül utazom. Egy négy-öt éves forma kislány és az anyukája lesznek az útitársaim. Mire oda érek, a tizediket jelző gomb az anyai intelem ellenére már lilán világít a zöld tengerben. Megkérdezem beférek-e, majd gondosan helyet adva egymásnak kerülünk kényelmetlen közelségbe a négy főre tervezett gépezetben, míg az utazás megkezdődik. A lábaim előtt kuncogó szőke hang csilingel; a mögöttem lévő ajtó lassan, megfontoltan bezáródik.

– Milyen magas a néni, nézd, Anya! – végig engem néz, és tovább kuncog

– Bizony, és akár még te is lehetsz ilyen magas. – felelem, miközben anyukára pillantva azonnal eszembe jut – eeeeh, vagy mégsem. De apuka genetikáját nem préselték ma a liftbe; még bármi lehetséges.

Anyuka kényelmetlenül nevet, majd helyesel, mondván, remélhetőleg nem marad olyan törpe, mint ő. Én pedig megjegyzem, minden magasságnak megvan a maga szépsége. Eközben a szőkeség tovább méreget.

– Neked is tetszik az a csinos cipő, Anya? – kérdi a legtermészetesebb módon, mintha csak egy próbababa lennék a kirakatban, aki egy rövid jelenés erejéig bukkant fel, hogy feldobja az utazást a tizedikig

– Igen, tetszik. – mondja anyuka, aki láthatóan a korábbinál is kényelmetlenebbül érzi magát a kis cserfes megszólalások miatt

Az óriási bakancsom van rajtam. A bézs, amit pár hónapja azért vettem, mert az előző bemondta az unalmast és kénytelen voltam újat venni. Azóta folyamatosan ebben cirkálok, de csinosnak, a szó legszorosabb értelmében legalábbis, a legkevésbé sem csinos. Inkább egy nagyra nőtt, alaktalan mamusz vastag talppal és elég magas szárral, hogy még a hosszú lábaimra általában rövid, konfekcióméretű nadrágokkal is elviselhető legyen a télben.

A kis szőkeség – stílusosan – apró mintás kezeslábast visel, elvégre havazott. A szűk térben jócskán előre kell dőlnöm, hogy alaposan megvizsgálva tudjam hitelesen viszonozni a bókját, és elmondom neki, ő is nagyon csinos. Pici gondolkodás után egyetért. Közben észreveszem a gyönyörű azúrkék szemeit és megdícsérem. Ettől csak még szélesebb lesz a mosolya ahogy a közvetlensége ellenére kissé szégyenlősen tovább nevetgél. Anyuka megjegyzi, mennyi bókot bezsebelt a kislány. Összemosolygunk, eközben észre veszem a kék szemek forrását. Elmondom anyukának, hogy az ő szemei is nagyon szépek. Hazaértem. A lift ajtaja a kelleténél eggyel gyorsabban nyílik a hátam mögött. Könyörtelenül követeli a beszélgetés lezárását, így elköszönünk, miközben anyuka újra a kislány felé fordul:

– nahát, mennyi dicséret! – Én pedig az ajtó elengedése előtt visszaszólok: néha mindenkinek jól tud jönni.

Ma reggel induláskor újra eszembe jutott a kislány. A természetesség, amivel gátlások nélkül mondta ki, ami akkor éppen eszébe jutott. Ezt gondolta, így érezte, kimondta – ennyire egyszerű. Eszembe juttatta, mennyire jó lenne, ha ezt a gyermeki naivitást életünk végéig képesek lennénk megőrizni. Ha az ilyen-olyan ránk rakódott rétegek által nem izolálódnánk el a valódi önmagunktól és a körülöttünk lévőktől. Olvastam egyszer, hogy az őszinteség tapintat nélkül puszta durvaság. Azóta is vallom, hogy így van. A szomorú csak az, hogy az életünk során vállunkra rakódott terhek alatt legtöbbször képtelenek vagyunk azt mondani, mi több, felismerni, amit valóban gondolunk vagy érzünk. Akkor is, ha azt tartjuk magunkról, alapvetően egyenesen kommunikálunk.

Túl sokszor, túl sok forrásból követeltek már tőlünk kevesebbet mondást a saját kényelmükért. Túl sokszor, túl hosszú időre kellett magunkban elzárnunk az érzelmeinket, nehogy mások terhére legyünk. Sokszor, sokan használták már ki a jószívűségünket és akarták a karunkat, miközben a kisujjunkat nyújtottuk. Sokan, sokszor adtak okot arra, hogy megkeményítsük a szívünket, mert másként nem lenne elbírható mindaz, amit a saját dolguk könnyítése céljából velünk akartak elcipeltetni. Végül, szomorú mód, ezek alatt a súlyok alatt váltunk észrevétlen bálványokká, teljesen vakon a saját érzéseinkre. Megdermedt madárijesztőként állunk, egy helyben, ijedten, befelé ordítva és vágyva, hogy a fáradt karjainkon lógó terheket végre lerakhassuk. De félő, hogy az elmacskásodott karok egy ponton maguktól rogynak össze a súly alatt, miközben végig tudtuk, egyetlen bátor mozdulat kellene, hogy a kemény szív egy picit újra pumpálni kezdjen.

Egy madárijesztőnek a közelség nagyon riasztó és jogtalannak érzett, még akkor is, ha mindennél jobban vágyik rá. A félsz minden alkalommal gumikötélként ránt vissza az álmerevség állapotába, mert az legalább már ismerős. Túl közelről nézve minden alkalommal fejvesztve menekülök tőle a másik irányba, amikor falak dőlnek köztünk. De újabban az ijedtségből kijózanodva visszafordulok, mert tudom, te vigyázol rám. A karjaimmal leengedve állok; a lábaim előtt heverő súlyokról felemelt tekintetem megtelik reménnyel, mert teljes bizonyossággal tudom, te nem az vagy, akik korábban bántottak. Ezért maradtam.

Látom a kezeidet. Vízszintesre tárva remegnek olyan batyukat tartva, amiken nem a te neved áll. Az enyémek már szabadabbak. Ironikus módon te segítettél leengedni őket. Én is segítenék, de két lépés után előre hárommal fúj vissza az ellenszél. Ebben lettem egy olyan, eddig ismeretlen, egészként kevés, amiben sohasem lehetek elég, amíg te újra nem rendezed az építőkockáidat, hogy pontosan beleilljek.