A szép lányok mosolyogjanak

Végül is, majdnem olyan, mintha a saját gépemen írnék, azzal a különbséggel, hogy nem. Meg az ablakomból nyíló kilátás sincs előttem, csak egy fényes, áttetsző műanyagpanel a munkahelyem logójával, amiben néha felhőket, meg repülőket látok tükröződni a belváros égboltján. Szabad szemmel egyre nehezebb kiszúrnom őket. Lassan megérkezik a múltidő; végre hátra is előrefelé tekintek.

Korán érkeztem. Jóval a lelkem előtt, akinek ma sem volt ideje felzárkózni a kényelmes otthon vákuumán kívüli rideg valósághoz. De akarok-e ilyen felzárkózást? Libabőrként futkos bőröm alatt az intrika; te nem látod, csak én érzem, ahogy karcol. Hol a gyomromban, hol a torkomban válik gombóccá; de így nem lehet élni – üvölti a testem. „A szép lányok mosolyogjanak” – a portás is megmondta. Nem volt kedvem elmagyarázni neki, mennyire örülök, hogy egyáltalán a ruháimat sikerült magamra szednem reggel. A mosolyom hiányát csak a buszmegállóban vettem észre, de már nem volt időm visszamenni érte. így hát ajkakból álló, erőtlen görbületet rajzoltam az arcomra, hogy szabaduljak az elvárásokkal teli félmondatok falhozállításából. Már a liftbe lépve utáltam a tényt, hogy bedőltem a játszmának.

De hát a számlákat fizetni kell valamiből. Nem csak úgy van az, hogy az ember írogat és él, mint Marci hevesen. Nem repül a számba a sült galamb. Egyébként meg el kéne hinni, hogy jól írok, anélkül nem fog menni. Csak le kell ülni; írni kell és kész. Mit kell ezen vekengeni? Mikor lesz már kész? Visszajelzett-e már a kiadó? Biztos nem is akarom igazán. De biztos így akarom megírni? Amúgy meg ki olvasná el? Az ismerőseim, akik más ismerőseik kiadott könyvein fintorognak? Vagy azok, akiknek minden fejezetre lenne egy jobb ötlete? Igaza lenne anyámnak, hogy senkiben sem lehet megbízni? Ezekben a belső hangokban biztosan nem. De amúgy is tudom, hogy nincs igaza…

Mély levegő. Edzeni próbálok. Reggel ötkör kelek, vállamra aggatott gardróbban cipelem magammal napi öt étkezés mellett az életemet; túl nagy ár ez. Napló, sminkcuccok, esernyő, fogselyem, szeműveg, Kerouac – jut eszembe, az új kiszemeltem lett; guglizz rá, megérted. A valódi teher mégsem a húzás vagy nyomás. A valódi teher statikus. Valahol a fejem fölött nulla és húsz centiméterrel. Helyzete válogatja, és jobb híján én próbálok meg kilépni alóla. Egyet jobbra-egyet balra; egyetlen szempont, hogy jól legyek.

Magammal rendben vagyok. A legfontosabb kapcsolatom legalább olyan állandó, mint a stressz, ami kíméletlenül szorít a markába. Népbetegség, másnak is szar, máshol se lenne jobb, mindenhol ez megy – elégszer hallottam, elég lesz belőle. Vakmerő hitem meg én egyként libegünk a metrókocsival, töretlenül bízva abban, hogy ez is csak torzítás. Hazaérek, másnapi ebédet főzök, lemosom a sminkem és pizsiben görgetem tovább az álomvilágot, amit algoritmus néven teremtettem magamnak. Pár perce még váratlanul kicsorduló könnyekkel mosogattam az üveg ételhordót. Közben úgy döntöttem, meghallom végre a saját válaszomat arra a kérdésre, mi esne a legjobban. A pajzs, ami egyébként is egyre kisebb, a konyhában maradt.

Filofax helyett padlóra döntött fejemben görgetem az ismerősök listáját, akikre egy kicsit rádőlhetnék. Minden név mellett képzeletbeli sárga vagy piros állapotjelentés jelzi, miért ne nyomjak a küldés gombra. Van, ahol a kurzor villogásáig se enged a túlérzékenység félelme. Amúgy is jó, ha félévente egyszer látjuk egymást. Baráti találkozót szervezek; könnyed, játékos akármit, ahol végre talán megélhetem a semmit. Ahol önmagam lehetek, ahol nincs kimondatlan elvárás, ami nem féloldalas, ahol nem kell keretek között lennem, ahol lehetek csendben vagy akár hangosan dühös, ahol van helye mindennek, ami vagyok, ahol nem kell elmagyaráznom, hogy a mosolyom nem fokmérője a jóllétemnek, de ahol keresztkérdések, instant megoldások, és akár egy nesz nélkül is van tere annak, ha most éppen mindenből elég.

– Jó reggelt kívánok!
– Jó reggelt kívánok, a szép lányok mosolyogjanak, … nem?”
Faszt