A régi szép idők

Valaki szerint régen minden jobb volt, mások szerint régen is így volt. Akad, aki ragaszkodik a gondolathoz, hogy a vér nem válik vízzé. De ez utóbbit majd egy másik bejegyzésben fejtegetem. Én azt gondolom, a memória jótékony és trükkös jószág. Emellett, hogy mindhárom igaz lehet egyidejűleg.

Túl sok szálon lógnak egyszerre a gondolataim, amiket igyekszem kibogozni. Fél nyolc van. Túl egy kávén és a reggelimen az éppen felkelő nap rózsaszínesre színezett panelpanorámájában nézem az épületek között köröző madárrajokat. Nem vagyok ornitológus, fogalmam sincs, milyen madarak, de feltűnt, hogy leginkább télen csinálják ezt. Nekem pedig mama jut eszembe, ahogy néhány éve minden december az övé. A szilvesztert örökre magával vitte. Idén egyel kevésbé szakad bele a szívem. Vagy talán csak megpróbáltam úgy tenni, mintha. Aztán az önmagamról való lehasadásban ilyen-olyan történések hatására mégis utolért a valóságom és a hiány. Nem csak az övé. A mindené, amit három évvel ezelőttig magamról hittem. A biztos ponté, ami azóta sincs és rosszabb napokon erőteljesen kérdéses, lesz-e még valaha.

Sokszor panaszkodott arra az utolsó években, hogy reggel öt körül felébred és nem tud visszaaludni. Az én ma reggeli virrasztásom pedig vele telt. A korábban jótékonynak becézett memóriám könyörtelenül vetítette elém a szülői házat és a régi szobámat. A szenteste reggelén tűzhelyen rotyogó paradicsomos káposztaleves illatát, amiben a legjobb nem az volt, hogy minden fadíszítést megalapozott, hanem, hogy a belepakolt, szétfőtt rizsszemek puhán olvadtak szét a nyelvem és a szájpadlásom között. December huszonnegyedikén erre az illatra kelni maga volt a biztonság. Ahogy az akkoriban sokszor vitatott hatféle ünnepi süti létjogosultsága is. Nála akkor is minimum hat lett, ha előzőleg megbeszéltük, nem kell olyan sokféle. Mindenkinek a kedvében akart járni. Három krémesebb, meg csak egy pár apró. Volt az a mézes sütije is. Az a soklapos, diós. Azt mondjuk szerintem elsősorban maga miatt csinálta, és milyen jól tette. Mama tudta, mi a dörgés, ha öngondoskodásról volt szó, a sütit pedig végül az egész család megszerette.

A fadíszítés mindig türelemjáték volt. A díszek egymás után kerültek az ágakra, ő pedig a nagy sürgés-forgásban a szoba ajtajában néha meg-megállva dirigált, hová kellene még. A kedélyek ilyenkor hágtak leginkább a tetőfokára, ahogy visszakézből röpködni kezdtek az „akkor gyere és csináld” kezdetű klasszikusok. Ez a jelenet annyira a fadíszítés tradíciójává vált, hogy mára el sem tudunk képzelni karácsonyt nélküle, és, ha csak szóban is, de mindig megidézzük. Mama pedig szerintem titkon midig is élvezte. Valahonnan örökölnünk kellett a kedvesen kuncogó szemtelenséget.

Imádom a meleg karácsonyi fényeket. A gömböket, masnikat és minden más csecsebecsét, ami megsokszorozza a ragyogást. Az évek során mégis a kis horgolt angyalkái váltak a kedvenceimmé. Meg az az egyetlen, ezer éves üvegdísz, amit nekem adott és később a saját fámat díszítette. De ezt is elvették tőlem. Egyetlen dolog van, amit soha életemben nem tudok majd megbocsátani, és az ez. Addigra minden mást elvesztettem ugyan, de hogy az emléke utolsó mementóját is vasmarokkal szakította el tőlem mások egója, az alapjaiban rengette meg a biztonságról, de a szeretetről úgy általában alkotott jócskán instabil világomat. Szinte életidegen, hogy ennek ellenére képes legyek bízni, mégis így van. Mert mama megtanított. Még akkor is, ha sokszor a leghálátlanabb unoka voltam.

Mindig volt legalább egy ajándék, amit kifelejtett a fa alól. Én három éve az összeset, mert megértettem, van, amit semmilyen díszpapírba csomagolt tárgy sem pótolhat; éppen ezért nem vágyom én sem semmire. Csak csendre, nyugalomra, kölcsönös tiszteletre és törődésre, egyszer talán újjáépülő hagyományokra; és időre.

Mert a régi szép idők most van.