Árad a szeretet

Tudom, hogy hangzik a cím, régebben én is fintorogva lapoztam volna tovább, de állj meg egy pillanatra, és engedd, hogy magával áramoltasson. Annyi minden jut eszembe erről a kifejezésről. Nem csak a szeretet szó miatt; inkább az áradás az, ami most engem is magával ragadott. A Nílus ugrik be, amit még a repülős időkben egy szaúdi járatomon a pilótafülke ablakán kinézve vehettem alaposan szemügyre. Sokat hallottam régebben földrajz órákon a termőterületekről, de tizenegy-ezer méter magasból sétarepülésben szemlélni a határvonalat, ahol a folyó azt mondja: eddig és ne tovább, egészen maradandó élmény maradt.

Érdekes kanyarulatokat vesznek a gondolataim, és élvezem figyelni, merre tör utat magának a gondolatmenet, amit már pont annyira nem akarok kontrollálni, mint egy folyót, mert tudom, képtelen lennék. Mert sokszor hittem azt, hogy majd én jobban tudom. Félelemből, sérelmekből épített gátakat emeltem kényszerítve a kényszeríthetetlent, kitérőre késztetve az elkerülhetetlent. Az elmúlt hónapok áradásai viszont minden keserű, emberi eredetű túlszabályozásom igyekezetét alapjaiban egyengették egy olyan változatos terepasztallá, amin végre új, békésebb áramlatok törhetnek utat maguknak, és én hagyom.

Ülök itt a köznyelvileg csak spirinek titulálható boszorkányos pólómban. Háttérzaj a madárcsicsergésben csendesen berregő ventillátor meg egy-két kutyaugatással tarkított gyerekkacaj a szombati játszótér csendjében. Hagyma szag ma még nem volt. Azt a panelvasárnap idillje tartogatja. Ülök, és azon gondolkodom, hogyan lehetne szavakba önteni mindazt, ami megfoghatatlan? Azt a hullámverést, ami az elmúlt hónapokban a lelkelmet csapkodta kérlelhetetlenül, és ami után a belső tengeremen hánykolódva a rozoga csónakom gombnyomásra keveredett csendesebb vizekre; ma újranézem a Truman Showt, neked is javaslom.

Ülök a felskiccelt virágos szoknyámban, nyomokban napbarnított lábaim kopott papucsdíszében és azon gondolkodom, akarom-e egyáltalán nyilvánosan szavakba önteni mindazt, ami az életem. A videójátékot, aminek a kódját az elmúlt egy hétben sikerült meghekkelnem. M-o-t-h-e-r-l-o-d-e – betűztem gyerekként fülsajdító magyarsággal a Sims végtelenített pénzkódját a billentyűzetbe pötyögve, de mostanra magamat törtem meg. Minden egomat borító kemény réteg lehántásra került, amit az évek során önmagam védelmére növesztettem észrevétlenül. Kinyíltam; azt is mondhatnánk, megerősödtem.

A saját lélekvesztőm tajtékzó hullámlovaglása közben tanultam meg, hogy az erő mennyire nem egyenlő a keménységgel és ért engem is meglepetésként a tény, az erőm pontosan a lágyságomban rejlett. A félelmekkel teli szorongásrohamokból való kievickélésekből, az ijedt, mégis merész érzelemkifejezésekből, az önmagam felé tett engedékenységből, a pihenésből, a lassulásból. A néha elképesztően ijesztő csendből, a vérfagyasztó diagnózisokkal tartott farkasszemből, az elveszettségben alapbeállításom ellenére másokhoz fordulásból, a fontos személyek elvesztéséből adódó dac helyetti gyász megengedéséből és annak magamhoz öleléséből, és a szeretet őszinte kifejezéséből. De, ami még fontosabb, a felém irányuló szeretet befogadásából tanultam meg valóban, lágyan, erősnek lenni.

Én vagyok, aki játékokat játszom magammal. Én vagyok, aki gombnyomásokkal irányítom az életemet, még akkor is, ha a kapcsolótáblát útravalóként kaptam. De én vagyok az is, aki a rozsdás kapcsolók lecserélésével, a tábla újrahuzalozásával új kódokat írhatok. Az álom és az álmodó. A megfigyelt és a megfigyelő. A hasztalan távirányító, amivel folyton csatornákat váltva ugyan megkímélhetem magam a legvéresebb pillanatoktól, de ezzel csak a kontroll illúzióját nyújthatom magamnak. Ha egymással szemben ülünk, én te vagyok, és te én vagy. Egy tó tükre, aminek a fodrozódásában a kép akaratlanul is torzul. De még egy tó vizének is csak a körforgása állandó. Mi lenne, ha hagynánk mindent a maga ütemében áramlani?