Úszni az árral

Fehér por borította olajfák mentén emelkedtem négyszáz méterrel a tengerszint felé. Júniusi nap a Földközi-tenger közepén, a déli szél mégis a csontomig hatol. Húgom jut eszembe, aki biztosan fázna, de töredelmesen bevallom, valahol, gondolatban én is az esti forró zuhanyt és teát tervezgetem. A bőröm ragadni kezd a párától, a frissen mosott hajam illata sóval keveredik. Függetlenségem két lábon járó totemoszlopa képében pillanatok alatt húzok fallat a mag köré. Őszinte, de kissé harsány nevetések törik meg itt-ott a naplementét, amitől az egész kissé darabossá válik. Én a hullámokkal török. Négyszáz méter magasból is egyenként hallom, ahogy megadják magukat, fejet hajtva a sziklák előtt. Vajon ők is elfáradnak néha? Vagy örülnek, hogy végre megpihenhetnek, még ha korábbi formájukban darabokra is esnek?

Csak ülök az instagram padon kezemben a bögrényi borommal, amiből az ízén kívül semmit sem érzek. Jobbra a nap, balra Afrika, talpam alatt a semmi. Kihúztam a talajt és még nem építettem újat. De valaki mondja meg nekem, a hullámok is félnek néha?