Zsák a foltját

Vettem egy farmert a Vinteden. A sok eredménytelen bolti próbálkozás után úgy voltam vele, egye fene, a lány lemérte nekem, centik alapján jónak tűnik, hátha pont a vakrandi jön be. Nem jött. Derékban kétszer beleférnék, csípőben szűk, bizonyos területeit a sivatag irigyelné, a hossza pedig … mintha csak rám öntötték volna. Még mielőtt kamasz koromban száznyolcvanra nőttem. Nem, sosem kosaraztam, ellenben mindig jó beszélgetésindítót szolgáltatok. A magasságom feltűnő. Ahogy a kék szemem is. Vagy zöld? Meg a szőkésbarna hajam. Vagy vörös? Meg a nagy orrom. Ez utóbbi mondjuk annak függvénye, mekkora, a létezésem által akaratlanul kiváltott ellenszenvért akar szúrni a másik. Vannak alkalmak, amikor megúszom. Egészen hozzászoktam. Mondjuk újabban ott az alakom is, mert való igaz, az ember vizuális lény. Más kérdés, hogy hajlandó-e tudomásul venni, jobb esetben lelke is van. Neki is és nekem is.

Nem gondolom, hogy különösen szép, vagy csinos lennék. Bár soha senki nem mutatott utat, mára csak egy dologra törekszem: igényes lenni. Az esetek nagy részében érzésre inkább kevesebb, mint több sikerrel, viszont valódi békében az összes, néhánymiliméteresre vágott frizurával, amikkel életem során a tükörben szembesültem. Fiúnak ugyan nem születtem, de végre jóban vagyok magammal. Azt hiszem, ilyenkor szokták mondani, hogy és mégis ember lett belőlem. De még milyen!

Ma reggel azokon a hangzatos insta idézeteken kattogtam, amik bőszen hirdetik, hogy a legnagyobb bátorság embernek maradni egy világban, ami minden erejével ellened dolgozik. Meg azon, hányszor, de hányszor váltam járulékos veszteséggé, miközben a saját lelkem erején, a lehető legjobb szívvel, másokkal osztoztam. Hányszor szabadkoztam jó előre a gondolataimért, nehogy önteltnek tűnjek. Hányszor húzódtam háttérbe, mert bár elvileg a különlegességem koronázta a lehetőséget, úgy éreztem, a másiknak nagyobb szüksége van a rivaldafényre. Hányszor váltam pillanatnyi, számonkért ellenséggé olyan helyzetekben, amikor egy egyszerű kvízjáték kérdésére tudtam a választ. Hányszor kaptam elkedvtelenítést a céljaimat illetően, csak azért mert a másik magában kételkedett. Hányszor dőltem be illúzióknak, amikor mások felém mutató figyelme vagy támogatása nem rólam szólt, csupán önigazolás volt. Hányszor tűrtem szótlanul, hogy indirekt bántásokat az én „túlérzékenységem” számlájára írnak. Ez a túlérzékenység kifejezés pedig menten fehér hányós macskás gifet érdemel.

Túl sok lettem, miközben nem elég. Így fontam egész életemben a magányos szálat, ami lassan a nagy orromig magasodó zsákot képezi, de amit nem vagyok hajlandó mások kedvéért bezárni. Helyette, ha kell, ezer lyukat vágok rajta és akkor is levegőt veszek. Kiszellőztetek mindent és mindenkit, aki valaha is a saját terheivel szennyezte. Továbbra is beengedem azt, ami méltó, de amiben nem vállalhatok tovább felelősséget azért, ha valaki úgy érzi, nem az, bármennyire is hittem benne. Mert én nem kértem az életem. Nem kértem a figyelmet. Nem kértem a szeretetet. Nem kértem az érdeklődést. Nem kértem a testemet tárgyiasító, kéretlen üzeneteket. Nem kértem az érzelmeim, vagy reakcióim feletti ítéletet. Én mindig is csak önmagamért akartam látszani. Eddig nem sokszor jött össze, és bár a kör szűkül, egyre tisztábban látok. Végre mindent sikerült átszűrnöm magamon. Beépítettem, amit magammal kell vigyek és jó szívvel, de bizonyos szeletkéiben sajgóan engedem el, ami által így tudom a legjobban szeretni magamat és másokat.

Hazafelé feltűnt, hogy az elmúlt napok hidege jéghártyát vetett a tóra. Gondolatban egy pillanatra én is a vízszintbe feküdtem. Aztán rájöttem, nincs az a szemvillanásnyi hideg, amiért a saját szívem melegét áldoznám. Mert az összes, valaha meg nem kapott szeretet mindig is bennem volt. Az enyém. Ott van a naplementében, a deres faágakban, a madárcsicsergésben, egy kutya boldog futkározásában, egy finom sütiben, a végtelenül fárasztó szóvicceimben, a körmönfont mondataimban, a hangomban bujkáló játékos lelkesedésben, a napsütésben, amiben macska módjára szőnyegemen fetrengek, a fakopáncs hangjában, ami a reggeli teámat kíséri. De nincs ott abban, hogy bármi is megingathassa a hitemet, úgy vagyok jó, ahogy vagyok.