Egyszer fent

A blogom valaha volt legolvasottabb cikke a Néma gyereknek, amit anno, a némileg kattintásvadász „Öt hónapja, hogy felmondtam és, a nagy szavak kedvéért, új életet kezdtem.” gondolattal promóztam. Van egy erős marketinges vénám, nem lepett meg, hogy erre haraptak legtöbben. A szenzáció sejtelme, hogy végre mindenki megtudhatja a titkokat, választ kaphat a kérdésekre, amiket szemtől szemben sosem mert volna feltenni, megtette a hatását. Persze most van, aki felháborodik, hogy ő bezzeg kérdezett, mégis elkerülő választ kapott, de azt azért ne tessék elfelejteni, hogy az őszinte érdeklődés korántsem egyenlő a kíváncsiskodó tapintatlansággal, a kérdő szavak mögé rejtett ítélkezés és az egyenes szándék pedig minden tekintetben ott van, éppen ezért annak hiányát is lehetetlen eltagadni.

Soha, senki sem tartozik magyarázattal másoknak a saját döntéseit illetően. Akár önszántából, akár választás elé állítva kellett meghoznia azt. Legfeljebb betekintést nyújthat a belső világába, aminek mentén talán jobban megérthetik, de a teljes képet így sem láthatják egészben. Pusztán, mert annyira sokrétű, sok összetevős és egyedi, hogy csak aki átélte tudja egésszé formálni a vívódást, ami a töréspontig vezetett. A néhai méltatlan bánásmódot, vagy háttérbe sorolást, amit valójában sosem érdemelt ki. A hasznot, ami bizonyos emberek szemében a legfőbb ismertetőjeggyé vált. Az érdemeket, amik végül másokat fényeztek. Az előrevetített pozíciószerzést, amit még véletlenül sem a jellemvonásai, hanem a jelenlegi szerepköre alapján jósoltak. Az igyekezetet és befektetett energiát, amivel a fáradhatatlan munkát végezte. A pillanatokat, amikor a legnagyobb pörgés közepette is igyekezett a lehető legerősebb kohézió lenni egy olyan rendszerben, ahol gyakorlatilag idegeneket tartott össze pusztán a szakmája szeretetéből formált ragasztóanyaggal. És ahol egy ponton ő maga is kötőanyaggá vált, mert a légiutas-kísérő sosem múlik el nyomtalanul. A tekintet minden turbinasüvítésre a légifolyosó irányába emelkedik, a szárnyvégek hangját pedig közel egy év után is csukott szemmel ismeri fel. Ahol mégis az zajong leghangosabban, hogy a saját személyisége sokak szemében még ennyi idő után sem ragyog túl a kerozin áztatta aurán vagy az egyenruha sziluettjén.

Zokogva mondtam végig életem utolsó elköszönését a tavaly május tizennyolcadikai Madeira járaton. Az elcsukló hangom azóta is ott visszhangzik a félhomályba borult kabin ülései közt. Életem egy kézen megszámlálható, nyilvános, velejéig sérülékeny pillanatainak egyike. Akkor is, ha mindenki másnak csak egy átlagos nap volt, én egy út közben megismert belső énem kezét engedtem el aznap, mert így akartam. Mert tudtam, hogy hosszú távon ez a legjobb, amit a számomra megálmodott jövőkép érdekében, önmagamért tehetek. Ma reggelre mégis vele álmodtam. Az út elejéről rémlő félénk szemeibe néztem, amikor még minden idegennek és ijesztőnek hatott. Amikor megkérdőjeleztem, van-e egyáltalán helyem abban a közegben, leszek-e valaha elég magabiztos, hogy megfelelően helytálljak. Aztán egy másik, élettel megtelt tekintetű alak bukkant fel pont olyan váratlan kiszámíthatósággal, mint az emelkedés közben felhők mögül előbújó kék égbolt. Mindkettőt szorosan ölelve ébredtem rá, valójában a kéz azóta is a kezemben volt, de a mai nappal ideje végleg elengednem.

Volt egy kedvenc mozzanatom minden repülésben. Az a röpke pillanat, amikor a repülőgép szinte egyvonalba került a felhőréteggel, így a kilátás a magasság valaha volt legvalódibb képét festette. A mai nappal ebben a pillanatban hagyom azt az Orsit, akiről korábban sohasem hittem, hogy lehetek, de akinek, és akiért örökké hálás leszek. A bátorságért, a kitartásért, és a szeretetért, amivel élete eddigi legemlékezetesebb éveit élhette. Aki sosem csak légiutas-kísérő volt, de aki nélkül sosem lehettem volna az a légiutas-kísérő, akire visszamenőleg bármikor felnézhetek. Így csomagolom ma este dobozba egy olyan élet maradványait, ami valaha a mindent jelentette és ami nélkül sosem gyűjthettem volna a tarsolyomba a merészséget, hogy végül a felhők tetejéről rugaszkodjak az ismeretlenbe. A többit majd az emelőszélben kitalálom.

Okkal hoztam meg ezt a döntést. Köszönöm az emlékeztetőt!