Ki korán kel

A késői pirkadat monokrómjának ólmos szemhéjai mögül pásztázom a testem. A párnát, amit öleltem, valamikor hajnal négy körül hagyta hátra a bensőmben lomtalanító dac. Fáradhatatlanul dolgozott a sötétben, én pedig ilyenkor szeretem leginkább, mert értelem nélkül bízhatom rá magam. Szabadon teheti a dolgát; a lakás különböző pontjain heverő kupacokkal reggel is ráérek foglalkozni.

Van az a szakasza a hajnalnak, amikor a mindennel együtt a lelkem is fekete-fehér. Még nem csattog a közeli úton haladó autók sárvédője. A betonszerkezet szócsöveiben még nem duruzsol senki élettörténete. Nem válik háttérzajjá, ahogy egy csipás melegítőnadrág Morzsival a bokájánál pisilni ereszkedik. Amikor a csendben csak a saját fülzúgásod üvölt, meg a kérdések, amiket az éjszaka folyamán a szemhéjad faliújságjára tűztek. Elernyedt végtagjaidba lehelnél új életet, de az ágyad is szűkösebbé vált, csak akkor nyújtózhatsz kényelmeset, ha körültekintően ránézel mindarra, amit köréd halmoztál. Egy fél pillanat az önmeghazudtolás nélküli boldog lebegésben.

Jobb kezed a zárban lévő kulcson, bal a vaskapu egyik rácsát markolva néz fel tétován a betódulásra váró gondolatok szemébe. Még csend van. A tekinteted komótos sóhajtás mentén ereszkedik vissza a szerkezetre, ami pillanatokon belül utat enged a feladatok, kötelességek, ösztönök, elvárások, körülmények káoszának és a némán tajtékzó érzelmeknek. Fémes kattanás. A szivárványhártya kapuja kitárul, te pedig váratlanul egy másikkal találod szemben magad. Egy szempillantás erejéig kéredzkedsz vissza a lebegésbe, de mire újra kinyitod, már másfelé néz. Megéhezel. Csak azt az egy tiszta pillanatot, azt kellene elcsípni, hogy végre kiléphess a saját elméd által kreált börtönből. Mitől tartasz leginkább? – suttogod magad elé. Lehet, hogy arra vágysz valójában.