Aki menni akar

Csak engedd el – olyan ez, mint halottnak a csók. Mint döglött lovon a patkó. Szarnak egy pofon. Leszaromnak a tabletta. Utóbbit csak én találtam ki. Ilyet ne keress a közmondások jegyzékében.

Azt hisszük, ez a … nevezzük jótanácsnak, valamiféle világmegváltó varázsmondat, éppen ezért, ha kell, ha nem, puffogtatjuk. Nem ítélkezem, én sem vagyok különb. De az engedd el semmitmondása mindig is kiborított, mert használati utasítást bezzeg soha senki nem adott ahhoz, hogyan is kéne elengedni. Az is felbőszít, amikor én mondom, mert az sem más, mint a helyzettel szembeni fájdalmam arrogancia mögé bújtatott, ordító bizonyítéka; mégis fontos. Csak az a nem mindegy, hogyan lehetséges.

Semmi sem állandó, ettől pedig most úgy érzem, túl sok lesz tőle az egy bejegyzésre jutó klisék száma. Mindenki életében akadnak dolgok, amikre nem szívesen emlékszik vissza. Amik meggyötörték, amik miatt szenvedett, bosszankodott, kesergett. Az igék bármelyike persze szabadon jelen idejűre módosítható. De talán nem is az a lényeg, milyen behatások értek vagy érnek bennünket, hanem, hogy azokkal a legbelsőbb meggyőződés szintjéig, valójában mit kezdünk.

Sokszor azt hisszük, szenvedő alanyai vagyunk a körülményeinknek. A világ összeesküdött ellenünk. Ránk aránytalanul sokat mért az élet. Ezzel párhuzamosan hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy jogunk és lehetőségünk van, sőt, valahol kötelességünk is a saját életünk aktív résztvevőjének lenni. Ezt nekem is időbe és nem kevés erőfeszítésembe került felismerni. Mégis, egészen új dimenziókat nyitott meg a folyamat, ahol elkezdtem előbb apró lépésekben, később egyre bátrabban meglátni, meghallani, megfejlődni mindazt, ami nem szolgál és egy ponton nem visz előre.

Az elengedés fáj és szomorú, akkor is, ha néha a legjobb dolog, amit magunkért tehetünk. Akkor is, ha a megkönnyebbülés csak valahol messze a távolban, ráadásul erősen délibábosan dereng. Akkor is, ha a hosszú távú nyereség egyben azt jelenti, sok apró, de annál lényegesebb jó dologról is le kell mondanunk ezzel egyidőben. Ráadásul nehezebb, mint gondolnánk, mert néha akkor is, ha már azt hittük, elengedtük, a legváratlanabb pillanatokban, könyörtelen csontvázként potyoghatnak ki a szekrényből elfeledett darabkái, hogy emlékeztessenek, ahhoz, hogy igazán szabadok lehessünk, akad még, amivel dolgunk van. Elmenekülhetünk, ez is egy megoldás. Sokat gyakoroltam, tudom, miről beszélek. De ha a sok menekülés közben a táj egy ponton ijesztően ismerőssé válna, ne csodálkozzunk, ha idő közben mi sem változunk.

Elengedni annyi, mint lenyúlni, majd felegyenesedve, a homokkal megtelt ujjainkat szétnyitva, egyetlen pillanatra alárendelődve szemlélni és tudomásul venni, ahogy egy korábbi élet szemcséi tovaperegnek. Megtanulni hálásnak lenni. Jónak és rossznak egyaránt. Mert minden szemcse formált és talán nem mindig egyértelmű, de bizony mi is formáltuk őket. A kritikus pillanat pedig akkor jön el, amikor az utolsó szemcse is elsodródott a szélben. Mert bár az idők során a nyomás hatására úgy érződhet kősziklává váltunk, ha merünk befelé figyelni, újra megérezhetjük, az erőt a lábakban, amik már nincsenek a földbe gyökerezve. Ami ugyanakkor egy igazán bátor szívvel még arra is képessé tehet, hogy lassítson a lépteken, de új, megfontolt irányokba lendíthessen, óvatos lépésekkel, de bízva. Aki menni akar, az felveszi a kabátot.