Nem minden fénylik, ami arany

Az imént fejemben kiforrott cím hosszú percek óta követeli, hogy írjak. Az elmélet is megvan, mégis bambán ülök a kurzor felett és próbálok rájönni, hogyan is kezdhetnék bele. Tegnap a szokásoshoz képest is sokkal jobban idegesített a tűzijáték. Főleg az a nagyjából negyedórás parádé, amit közvetlenül az ablakom alatt nyomattak, és amelyik hatására tizenöt percre bármelyik belvárosi szórakozóhely stroboszkópja elbújhatott volna a szobám mellett. Fura módon mégis a hosszú napok óta legpihentetőbb alvásomból ébredtem. Rég volt ekkora béke bennem.

Na, nem azért, mert az élet a tenyerén hordozna. Csak az elmúlt másfél hétben legalább hat pofont kaptam, a teljesség igénye nélkül elromlott telefon, vagy újbóli elutasítások formájában. Azt senki nem mondta, hogy az év végi bonbonos dobozom leginkább egy minden ízű drazséra hajaz majd, amiből én egészen különleges érzékkel válogatom ki a hányás és záptojás ízű egyedeket. Azt hittem mára jobban bírja a gyomrom, de a vastag bőr ellenére azért örülök, hogy bekúsznak az ezekkel kapcsolatos rossz érzések is. Mégiscsak ettől vagyok ember.

Ha a minden ízű drazsé miatt most hirtelen növekvő szimpátiát éreznél, ki kell, hogy ábrándítsalak; sosem jutottam el a Harry Potter sorozat végéig. Sem könyvben, sem filmek terén. Egy verzióban mégis. Pár éve küldetésként tűztem ki, hogy az összes részt beszerezzem az utókornak. Mert tudom, hogy egy jó történet, és szerettem volna, hogy a gyerekemnek egyszer az összes meglegyen. Akkor is, ha a tíz éves Orsi csak két kötetig jutott kétezer-kettőben.

Elnézést, elkalandoztam. Arról akartam mesélni, hogy néha mennyire nem nyilvánvalóan és magától értetődően tűnik jónak az, ami valóban építő. Hogy az élet néha tényleg okkal nem ad meg olyan dolgokat, amikre nagyon vágyunk. Hogy egy elromlott telefon kibaszott nagy bosszúság, főleg akkor, ha jövőbeni projekteket építettél a kamerádra és rohadtul nem hiányzik a plusz kiadás, de nélküle nem kapnád az arcodba az emlékeztetőt, hogy vannak, akikre számíthatsz, mert instant felajánlják, hogy kisegítenek egy kölcsön készülékkel, amíg egy ismerősüket megkérik, ugyan nézzen már rá, az indiai youtube tutorial alapján vajon tényleg kiküszöbölhető-e a probléma, hogy a következő fél évben csak fekete-fehér negatívban tudj fotózni.

Ilyenkor jelez be a word, hogy túl hosszú mondat, vizsgáljam felül. Hát vizsgálja felül magát a word, ha nem bírja értelmezni, mert amíg én őszintén és sérülékenyen teszem oda magam egy helyzetben, nem tisztem felülvizsgálni, hogy mások szerint miért nem illek egy képbe. Akkor sem, ha egy-egy helyzethez nagy reményeket fűztem és az ilyenkor bekapcsoló, mára önegyüttérző belső monológot zavaró fehér zajként szövi át a „megint nem voltam elég jó” érzése. Csakhogy, amíg a gonosz kis háttérzaj hatására azon kesergek, hogy nem kellettem, mennyire hagyom vajon én is cserben saját magam meghunyászkodva olyan helyzetekben, ahol nem vagyok teljes egészében, szőröstől-bőröstől odavaló? Ha azt választom, ahol csak bizonyos részeim kellenek; csak annyi, ami kényelmes vagy aszerint alakítom a kimondott gondolataimat, hogy azt mások szerintem elbírják? Mennyire hagyja ez figyelmen kívül azokat, akik mindvégig teljes mellszélességgel álltak mellettem, de az ő támogató hangjuk szintén csak recsegő foszlányok halmazává aprózódott az éterben? Ha maradok, ahol pár nap múlva senkit sem zavarna, ha elmennék, vajon én tényleg magamat választom? Ki választ majd engem, ha még én sem választom magamat?

Néha békében tovább lépni tényleg a legjobb, amit magamért tehetek, akkor is, ha a szívem egy kis szeletét ott hagytam. Mert a szív okos szerv. Ha kicsit meg is hasad, idővel kidobja magából, ami bántotta. De ekkor is megtartja azokat az emlékeket, amiket sosem ismerhetett volna meg, ha üvegkalitkában tartva őrizgetjük az utókornak. Néha csak kellő távolságról visszatekintve tudjuk teljes békével kijelenteni, bár nem fénylett, a legaranyabb dolog volt, hogy mégsem jött össze. Ehhez viszont nem árt magunkat választva elindulni és belátni, miért maradtunk (volna) olyan sokáig. A tükörkép lehet homályos, és az sem biztos, hogy tetszeni fog, de a rajta megcsillanó nap fényében kezd majd el idővel gyémántként ragyogni, amiről addig csak hittük, hogy arany.