Hasonló hasonlót

A főn tizenöt fokos meleget fújt a nyugati országrészbe. Igyekszem nem túlöltözni a decembert, ahogy gyerekkoromban megtanultam. Egy ideje sikerül finomhangolnom a saját túlféltésemet, de óvatlan pillanatokban még mindig alattomosan támad és a sállal ötvözött pufi dzsekinél is könyörtelenebbül fojtogat. Mélyen a szegycsontom alatt. Nagy levegő; de mintha sehogy sem férne el. Nem is fér. A rendszer vészféket húz, a testem védeni próbál, akkor is, ha tudom, nincs mitől félnem. Kifinomult kötéltánc a múlt és jövő között. De nem lehet, hogy a jelen egy talpalatnyi biztonság legyen. Tudatosan nyitom meg a bordakosaram, engedem le a felszaladt vállaim és próbálom újra. Ezúttal sikerül. Legközelebb ugyanígy teszek, ha támad a sötétség. Ha elég közelről néznél, meglátnád a szememben. Ha szerencsénk lenne, nem menekülnék el a tekinteted elől.

Mindig egyes szám első személyben írok, mert nem érzem feljogosítva magam, hogy direktben másokhoz szóljak. Történetmesélésbe csomagolom a tanulságot, hátha ettől könnyebben fogyasztható lesz. Nem lesz. Csupán félreérthetőbb, mert úgy tűnhet, minden egyes bejegyzés egyszemélyes siránkozás az életem elbaszottsága felett. De egyrészt, az életem közel sem elfuserált, bármennyire kacifántos is. Másrészt, tudnod kell, hogy látlak! Mindig is láttalak, anélkül, hogy bármit mondtál volna. Minden rezdülésben ott vannak az érzések, amiken osztozunk. Minden kérdésben, megosztásban, dalban, illedelmes gesztusban, csipkelődésben, keszekusza üzenetben, közömbös hangon elmesélt történetben, kitágult pupillában, elvékonyodó hangszínben, megremegő szájszélben, mikromásodpercnyi elnyújtott ölelésben, közénk vetett hétköznapi tárgyban, elfordulásban, a csendben.

Látlak! Nem azért mert valami nagy mágus lennék, hanem mert figyelek. Mert egész életemben figyelnem kellett, mi több, lopakodnom és alkalmazkodnom. Meghúznom magam és elraktároznom mindent, ami egy pillanatnyi napsütés volt az örökös felhőátvonulásban. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már ki sem mozdulok, ha kisüt a nap. Lehúzott redőny mögött ülök a nyárban Avril Lavigne-t hallgatva és azon fantáziálva, mit csinálok majd az életemmel, ha bármit megtehetek. Aztán eljött a bármi és én igyekszem kihozni belőle a legtöbbet. De egy ponton utolért a felismerés, a lejátszómra helyezett lemez folyton ugyanazt a dalt játsza. Apró, alig észrevehető porszemcsék okoznak zavart a dallamokban. A tűnyomás hol túl sok, hol kevés. Legtöbb esetben a hangtűnek nincs is ideje leérni a barázdába. Elfogy a türelem. Vagy talán inkább megijed.

A főn tizenöt foknyi huzattal söpri félre a sálamat. A pajzsot, amit azért növesztettem, nehogy bárki is közel kerüljön, mert az túl kényelmetlen lenne. És az mára ijesztőbb, mint egyedül masírozni a sötétségben. Nekem a sajátomban, neked a sajátodban.

Csakhogy a kötél jövőbe tartó végén akkor is süt a nap, ha én nem akarok odanézni.

Akkor is, ha ez minden percben megriaszt, mert ismeretlen. A frászt hozza rám, és remegő lábakkal állok a talpalatnyi mostban, de abszurd módon nem a mélységtől, hanem a jogtalannak érzett jótól rettegve. Látlak. Ott állsz a mellettem futó kötélen. Olyan messzire jutottál! Féltél, mégis elindultál. Már több van mögöttünk, mint előttünk. Bízzunk magunkban annyira, hogy tudjuk, mennyit bírunk el. Egyik lépés a másik után, mert a napsütés igenis jár. Ahol az ellenállás, ott lesz a varázslat.