Rosszban a jó

Meg a francokat. Nincs minden rosszban jó. De leginkább, kit érdekel a jó keresése, amikor éppen összeszakad az ember mellkasa, kiszakad a szíve, földbe gyökerezik a lába, mozdulni sem bír a fájdalomtól? És miért is kéne mindig a jót keresni? Miért is ne lehetne belátni, ha egy helyzet rothadó őrlőfogakkal rágott meg és köpött ki, mint egy nemkívánatos, zsíros húsfalatot? Ha az életünkben pusztán önmagunk árnyékképében, szédült naivaként közlekedve próbálunk meg úgy tenni, mintha minden tökéletes lenne? Kinek az üdvét szolgálja, ha folyton feloldozást kínálunk a bennünket érő nehéz helyzetekért? Végtére is, mind ugyanott végezzük. Csak az nem mindegy, hogy jutunk el odáig.

Én például, életem nagy részében egy foghíjas, korhadó lengőhídon, ami két omladozó sziklafal közé lett kifeszítve. Drámaian hangzik? Képzeld el, milyen lehet átélni. Bár, sajnos van egy olyan sejtésem, hogy ezzel az érzéssel egyáltalán nem vagyok egyedül; helyette csak túl keveset tudunk egymásról. Érdekes, ennek ellenére milyen könnyen hajlunk arra, hogy képkockákból, foszlányokból, kiragadott szófordulatokból alkossunk véleményt számunkra tökéletesen ismeretlen történetekről és azok szereplőiről.

Sokszor foglalkoztat, mennyi rejtett sor bújik meg minden publikált karakter mögött. Minden idevésett szó legalább hat másik sikolyát fogja tompára, miközben, de jó lenne, ha mindent úgy mesélhetnék el, ahogy történt. De jó lenne, ha mindent úgy mesélhetnél el, ahogy történt…

Ha nem kellene folyton minden szavamra vigyáznom, nehogy bárki is felhasználja ellenem, mert nem tudom, ehhez eléggé megerősödtem-e. Miközben minden egyes alkalommal kockáztatom, hogy az ing akkor is felvételre kerül, ha én csak a bocskoromat próbálom újrafoltozni. Ezalatt szétfeszít belülről a tettvágy, mert tudom, mekkora feloldozást nyújthat, ha merek szembenézni azzal, ami a hátizsákomba jutott.

Van, amit nem én pakoltam bele, de olyan is akad, amihez egész vaskos közöm van. Mint a téliszünet előtt benne felejtett uzsonna, vagy a penészes esernyő, ami egyszer jó szolgálatot tett és védett, később kellemetlen percek sokaságát éltem át miatta. Pedig csak egy pillanatra nem figyeltem. Gondosan, zacskóba csomagolva találtam meg végül a táska alján. A könyveimet és a füzeteimet akartam védeni. Igen, még a házi feladatokat is, bármennyire is bosszantóak voltak. De az esernyő, ami korábban az eső ellen óvott, bűzös csomagként követelte a szabadulását és keltett bennem mérhetetlen bűntudatot, amit hosszú évekig cipeltem. Egyetlen óvatlan pillanat, egyetlen rosszul megválasztott tett, egyetlen rosszkor, rossz irányba felemelt tükör kellett csak, hogy az idill káoszba fulladjon. Egyetlen hirtelen lépés a rozoga hídon, hogy az egész szerkezet elengedjen, és a mélybe hulljon.

Akaraterő. Bármi is legyen az, gyakran jellemeznek vele. Bár fogalmam sincs, melyik fiók mélyén találtam gyerekként, hogy aztán becses üveggolyóként egy életen át pakolgassam. Valószínűleg ez volt, ami által egy utolsó körömhegynyi erővel az egyik létrafokba kapaszkodva csapódtam a sziklafalhoz. Azóta is onnan próbálok visszamászni. Lassan, de biztosan. Bár függőlegesen picit nehezebb átérni a foghíjas kiút léceit, nagy segítség, hogy közben lassan mindent levetkőzök abból, ami hátráltat. Akkor is, ha az öltözékem bizonyos darabjai mára szinte a bőrömmel váltak eggyé, fel kellett ismernem, van, ami nem az enyém. Ezeket a darabokat pedig, köszönöm szépen, ezúttal visszaadom.

Valahol útközben egy sziklahasadékban a házi feladatomat is megtaláltam. A kockás füzetlap picit megsárgult ugyan, de a szöveg változatlanul olvasható maradt. Könyörtelenül néz vissza rám, mert tudja, még dolgunk van:

Nem én nem voltam elég, hanem a tükörképem szemtanúja.

Mindent levedlettem, de mára ennyi, amit a kötél elbír, és csak remélem, még azelőtt feljutok, hogy a fal is omlani kezdene. Nem maradt más, csak a gondolataim. Már kinéztem egy helyet az új hídnak. Egyre világosabb van. Elfáradtam. De maradt még erő a kezekben, amikkel most már a sajátomat fogom; egyszer elmesélem, hogy jutottam idáig.