Egyszer lent

A kijelzőn üzenet: készüléke harminc másodperc múlva kikapcsol. Én pedig fejvesztve kutatok a töltőm után, miközben iróniával túlfűtött gondolatként fut át az agyamon, vajon a saját feltöltődésemről miért nem sikerül néha ennyire kétségbeesett igyekezettel gondoskodnom? Két másodperccel az idő lejárta előtt sikerül csatlakoztatnom. A mai nap is tele van sikerélményekkel.

A gondolat persze velem marad, ahogy az ősfáradtság érzése is, ami a napokban minden nyugodt percemet áthatja. Még egészen friss élmény az évek alatt rám rakódott érzéketlenség leporolása után újra tiszta tüdővel lélegezni. Érdekes megfigyelni, ahogy végre van időm észre venni, hogy megdobja a szívverésem a reggeli kávé. Az akaratlanul megfeszített izmaim tónusát, majd a tudatos elernyesztésük utáni lazaság kontrasztját. Elkezdeni felismerni a betöltetlen és már soha be nem tölthető űröket, amiket örökségül kaptam és önmagamat megtámogatva szembesülni ezek fájdalmával. Ismétlődő mintákra bukkanni az életemben, amelyek közös nevezője én vagyok. Megkérdőjelezni a valószínűsíthetően fenti minták alapján meghozott döntéseimet és belátni, az önvédelem néha valószínűleg csak jól álcázott menekülés volt. Önkényesen felvett páncél, ami csilloghat bármilyen fényesen is, a benne való lét sajnos néha a legkevésbé sem kényelmes. Főleg, ha az ember hozzám hasonlóan null-huszonnégy boncasztalon tartja magát és a gondolatait.

Vannak napok, amikor egyszerűen minden sok. Ilyenkor a belső monológom része az is, hogy igyekszem nem miszlikekre aprítani múlt, jelen és jövő eseményeit. Nagy részükre egyébként sincs teljes mértékben ráhatásom. Az utóbbi időben viszont ráismertem, ezt az eszköztelenséget a közel mindennapos edzéseimmel próbáltam kompenzálni. Az időtöltés, ami a mentális egészségemnek olyan jó szolgálatot tett, mára önmagam ellen fordított fegyverré vált a kezemben, mert ezt legalább irányítani tudtam. Egyre jobb állóképesség, egyre formálódó, korábban áhított, definiáltabb testalkat, kitartás, lelkesedés, az ezzel járó büszkeség – de kicsit túltoltam a kocsmát; rácsúszott a kabátra. A testem pedig akkor is gondos őrangyalomként jelzett, amikor azt hittem, mindent elbírok, én pedig szerencsére még azelőtt meg tudtam hallani a sugallatát, mielőtt kiabálnia kellett volna.

Ha van olyan dolog az életemben, ami sosem volt ego kérdés, az edzés egészen biztosan közéjük sorolható. Mindig is a legnagyobb alázattal és ésszerűséggel közelítettem, és ez sosem lesz másként. Hasznos és fontos felismerés volt viszont számomra, hogy ezen a téren is lehetek magammal elfogadóbb, főleg, ha a mindennapok feszültsége is éppen a szokásosnál tajtékzóbb hullámok formájában csap össze a fejem felett. Mert a túlzott stressz és a kemény edzés nem jó barátok. Ez pedig minden eddigit kiegészítő, értékes útravaló lesz majd a jövőre nézve.

Emlékszem egy gimis osztályfőnöki órámra; nem a tényleges történéseire, de egy mondat mindenképpen belém égett. Amikor az osztályfőnököm valamilyen akkori, teljes osztályt érintő nehézség kapcsán arról beszélt, a lentek fontosak ahhoz, hogy később értékelni tudjuk a fentet. Egyfajta viszonyítási alapként tekintve rá, mert referencia pont nélkül minden egysíkú lenne. Ez az eszmefuttatás már akkor is nagyon elgondolkodtatott, de azóta is többször tartotta bennem a lelket, ha valamilyen elakadásba botlottam. És bármennyire is örülök annak, hogy végre újra érzek, hirtelen újra érezni néha bizony kőkemény akadály. Mint egy random oldalakon kinyitogatott könyvkupac közepén ülve percenként új kötetbe beleolvasni, míg a rendszer túltelítődik, a lényed pedig apró pici valakivé zsugorodik össze az addig lapok között megbúvó démonok között. Én viszont most szeretnék rendet rakni a könyvtáramban. Egyesével felemelni minden könyvet és méltó szeretettel, egyenként fellapozva felrakni őket a polcra. Mert az általuk hordozott történetek által lettem az, aki. A történetek pedig persze szintén nem mindig kényelmesek, de talán egy fokkal kellemesebb lesz így, hogy a páncélomat már a sarokba helyeztem.