Lassan járj

A mai egy nagyon kedves szombat reggel. Lassan ébredeztem a nappal, és próbáltam visszaemlékezni az álomfoszlányaimra. Nyújtózkodás közben kitapintottan magam mellett a naplómat, amit az esti hirtelen elálmosodás velem altatott. Megsimogattam, mert annyira hálás vagyok érte. Újabb nyújtózkodás közben, már felülve igyekeztem letapogatni a testemben való jelenlétem. Kissé ólmos, izomlázas tagokkal vonszoltam ki magam a konyhába, ahol citromos vizet készítettem a mostanában megviselt gyomromnak.

A friss illatokat füstölő és a mai napon jógaszőnyegnek gúnyolt, ezer éves, elnyűtt edzőszőnyegem követte. Adtam magamnak újabb huszonöt percet visszatérni önmagamhoz. Nagyon jó érzés az ilyen néhai jógagyakorlások közepette figyelgetni önmagamat. Érezni a végtagjaimból kifutó, majd oda visszaáramló vért. Megtapasztalni azt a belső békét, amivel nem akarom magam a túlfeszülésbe erőltetni, helyette elfogadom a határaimat, miközben óriási büszkeséggel tölt el a stabilitás, amivel a nagyjából másfél éve megérdemelten és végre legjobb igyekezetem szerint, méltó módon gondozott testem megtart.

A jógát és füstölőzést egy még nagyobb szellőztetés zárta; közben a zabkásához szükséges víz is lassan gyöngyözni kezdett. A kis reggelim tetejét ma különösen lassan díszítgettem. Semmi szokatlan nem került rá, de mintha a lelassulással belepakolt nyugalom valamilyen láthatatlan, titkos fűszerként hatott volna át minden falatot. A kávéhoz még kicsit korainak tartottam az időt, de engedtem a csábításnak, remélve, hogy ha elég lassan iszom, talán majdnem lesz már kilenc óra, mire az utolsókat kortyolom.

Sosem naplóztam még reggeli közben. Ma viszont a lényem valamilyen legbelsőbb indíttatásból utasított el minden más külső zajt. Podcastet, videót, zenét, de főleg a céltalan social media pörgetést, amiért mostanában kicsit újra mérges vagyok magamra.

Mert eszeveszett sok időt vesz el, ahogy néha órákig pörgetem a csodára várva. Újabb tartalom újabb világmegváltó ötletére, poénjára, a sarokban felvillanó üzenetértesítésre. Illúzióra.

Megvan a helye és az ideje, de egyben mennyi más dolognak is szentelhetem azt az időt, amit, ha mélyen ránézek, ténylegesen céltalan görgetéssel töltök, észrevétlenül.  Így ma tudatosan óvtam a teremet, mert jó hely a fejemben lenni. Jó, és számomra szükséges néha lehalkítani a zajokat és tudatosan kizárni mindent, hogy észre vegyem, mit akar üzenni a testem és a lelkem. A saját filmem forgalmas utcasarkon bambulva ácsorgó főhősnőjeként állni a tompa morajlásban, míg egy óvatlan pillanatban belém botló járókelő egycsapásra ránt vissza a dübörgő mindennapokba. De a csend, amit megismertem, mindig velem marad. Visszavár, és én is tudom, hogy találok vissza hozzá. Mert egy női magazin kapcsolati rovatában valamikor; ezer éve talán, azt olvastam, a legjobb kapcsolatok azok, amikben nem kínos a csend. És a saját csendem a legkevésbé sem az.

Jobbról közeledik, belém ütközik, összenézünk, majd megyünk tovább, dudaszó, a lámpa vált…vissza a hétköznapokba.