Isten is megsegít

Nekem még egész életemben soha, senki nem tanított úgy semmit, hogy aranytálcán, díszpapírba csomagolva nyújtotta volna át. Mama sem. De minden, ami ma vagyok, ő is. Az egész életemet láthatatlanul, szinte a háttérben meghúzódva szőtte át és alakította úgy, hogy az utolsó utáni pillanatig sem vettem észre. Most, ebben a pillanatba fogom csak fel igazán.

…egy ideig csak nézem a villogó kurzort, majd hirtelen újra írni kezdek, mert annyi minden van a fejemben, amit elmondanék, és nem akarom elszalasztani. Szokás szerint ezt is csak elhadarnám. Valójában pedig csak arra vágynék, hogy hazamehessek és anélkül mondhassak el mindent, hogy egy szót is kiejtenék a számon az idióta poénjaimon kívül, amikre mindig csak a fejét csóválta. De már nincs hová.

Az otthont azóta is a világ legkülönbözőbb pontjaiban kerestem. Helyekben, ahová nem köt semmi, mókuskerékben az érzéketlenség határáig őrölve saját magamat, idegen szempárokban, amik nagy része idegen is maradt; vagy nem, de a kulcs nem illet a zárba. Akkor, ott nem.

Mama mondogatta mindig félmosollyal, hogy segítsek magamon, Isten is megsegít. Gyűlöltem ezt a mondatot. Úgy éreztem, torkomon akad a szó, nincs kiút, sehol a segítség; nem értettem, miért csak akkor segít meg Isten, ha már amúgy is megoldottam magamnak?

A fenébe az ilyen Istennel, hát nem az lenne a dolga, hogy segítsen? Így szereti az ember a saját gyermekét? Aztán azóta megértettem: néha még így sem.

És azt is, hogy néha tényleg önmagam legnagyobb támaszának kell lennem, hogy bizonyos helyzeteken átlendülhessek.

Nagyon sokáig képtelen voltam segítséget kérni. Egy teljes háztömböt is képes lettem volna a hátamon elcipelni, ha azzal elkerülhettem volna, hogy még egyszer ebbe a mondatba fussak és apró pici porszemként érezzem magam a fogaskerekek között, vagy úgy érezzem, bárkinek a terhére vagyok. A mai napig automatizmus, hogy ha valaki felajánlja a segítségét, zsigerből mondjam: „megvagyok, köszi”. Mára viszont megtanultam kicsit megállni és belenoszogatni magam, hogy kifejezzem, ha valamiben támaszra van szükségem. Ez pedig teljesen új tapasztalatoknak ágyazott meg, mert rájöttem, tényleg elérhető az a maréknyi ember, aki jó szívvel támogat másokat.

Segítséget kérni pedig nem megrekedtség vagy gyengeség. Néha pont, hogy önmagamon és a rossz berögződéseimen való felülemelkedés.

Segíteni magamon annyi, mint ugyanúgy jelen és elérhetőnek lenni saját magamnak, ahogy a számomra fontos személyek felé fordulnék. Segíteni magamon azt is jelenti, hogy nem ítélkezem magam felett. Belátom egy-egy helyzetem ballépéseit, de bíráskodás helyett tanulságként tekintek rájuk. Akkor is segítek magamon, ha megengedem magamnak, hogy mások helyett egyszer, végre, akár csak egy kis időre én kerüljek a saját fontossági listám élére. Ahogy akkor is, amikor egyik körhintából kiszállva nem rohanok azonnal, fejvesztve egy másik felé, nehogy alábbhagyjon a szédülés, mert a végén szembe kellene néznem a zajokkal, színekkel, villódzó fényekkel dekorált színfalakkal, amik mögött nincs más csak a bennem tátongó igazság. Segíteni magamon annyi, mint megállni és ránézni erre az igazságra. Megtorpanni, megretteni, de állni és nézni. Minden nap csak egy picit tovább, egy picit mélyebben belenézni. Minden egyes alkalommal valami új dolgot szemügyre véve, míg egyszer azon kapom magam, ha elég ideig nézem, megbarátkozom minden apró szeletével, kézzel foghatóvá teszem, és egy ponton már nem is olyan ijesztő. De, minden esetre, én voltam az erősebb, aki, akár útmutatással, akár magamban, de mertem foglalkozni vele és időt adtam magamnak a kényelmetlenségben.

Aztán hátra lépni, vissza a külvilágba, és rájönni, minden a régi, miközben semmi sem. Mert már nem félek. Mert tudom, mostantól mindig képes leszek megtalálni azt az erőt, amivel ott tudok lenni magamnak. Ezáltal pedig talán a maréknyi ember egyike tudok lenni, másoknak. Szavak szűkében, vagy máshogyan.

Túl keveset beszélgettünk. Túl ritkán mentem haza. Túlságosan lefoglalt, hogy olyanokra pazaroljam az energiáimat, akiknek csak feltételekkel voltam jó. Mama viszont a legnagyobb tékozlásom ellenére is mindig feltétel nélkül, szeretettel és a világ összes krumplistésztájával várt haza. Sosem értettem mivel érdemeltem ki. A bennem lévő káosz közepette nem volt alkalmam elhinni, hogy valaki pusztán önmagamért fogad el annak, aki vagyok. És most mindent megadnék érte, hogy együtt ülhessünk a tévé mellett, csendben, hogy aztán egyik pillanatról a másikra szakadhasson ki belőlem minden, amit az elmúlt két évben nem mondhattam el. És, hogy, ha csak szavak nélkül is, de egy pillanatra ne csak a saját, ezer irányból támasztó, de még-még ingatag állványozásom tükrében lássam, nem vagyok értéktelen. Csak arra a pár percre még gyenge lehessek, míg újra keservesen szól a török hegedű.