Rend a lelke

Színek szerint sorakozó gerincek a könyvespolcon, élükre hajtogatott ágyneműk a szekrényben, gondosan lefűzött dokumentumok a komódban és a szatyrok nélküli szatyor. Mégis micsoda utópia ez?

Aligha tudok elképzelni olyan embert, akinek ne csengene ismerősen a tinikori dorgálás a költői túlzásként disznóóllal azonosított gyerekszobáról. De most sem Marie Condo szól majd belőlem, bár bevallom, a Netflix dokumentumsorozat összes részét láttam, néhány onnan ellesett trükköt mai napig alkalmazok, és nálam tényleg színek szerint sorakoznak a könyvek, mert így szeretem. Amiről viszont talán egy fokkal érdekesebb beszélni az a belső rend, ami, mint arra nemrég ráébredtem, tényleg a lelke lehet mindennek.

Sosem tudtam igazán azonosulni az öt, tíz, x-éves tervekkel. Mindig olyan kényszerűnek és túlszabályozottnak; már-már kissé merevnek éreztem őket. Mint egy ütemtervet, amihez vagy tartom magam, vagy kudarcot vallottam, akkor is, ha a dolgok egy része egyáltalán nem csak rajtam múlik. Egyszerűen nem értettem, miért jó, ha az ember önként pakol terheket a vállára a saját maga felé támasztott tervszerű elvárásokkal. Én mindig vágyakként hivatkoztam a jövőbeli elképzeléseimre. Ha már elcsépelt szófordulatok, minden témára ráhúzható a „semmi sem fekete, vagy fehér” is. Azt hiszem, és ma már belátom, az én jövőbeli vágyakozásaim meghatárzott időintervallumbeli tervek helyett jócskán a ló túl oldalát képviselték.

Aztán egy pár hónappal ezelőtti utazásom során találkoztam egy idősebb nővel. Kellemes megjelenésű, igényes, intelligens, empatikus embernek tűnt. Olyan karakternek, akivé az ember szívesen válna ötvenes – hatvanas korára. Jól esett vele beszélgetni, mert ismeretlenül is könnyű volt a társalgás. Egyik téma fonódott a másikba és a beszélgetés szavak szintjén túlmutató, minden mozzanatában volt valami tanulságos. Aztán egyszer csak a gyerekeiről kezdett mesélni. Nem mentünk bele a részletekbe, így csak saccolni tudom, hogy valószínűleg nagyjából velem egykorúak lehetnek. A lánya kapcsán valamilyen ösztönös módon azonnal párhuzamot vontam magammal, minden korábbi elvem ismeretében pedig hatalmasat csúszott a lemez, amikor azt mondta, mindig csak egyet kér a gyerekeitől: bármit is csinálnak, legyen egy tervük. A bölcselet ennyiben nem állt meg, magyarázat is követte. Egy vitorlás hajóval példálózott, ami kifuthat a kikötőből, de útiterv nélkül csak céltalanul hánykolódik a tengeren. Ellenben, ha tudja merre tart, valószínűleg célba is ér. És ez volt az a pont, amivel a legmakacsabb belső kis lázadóm sem volt képes tovább ellenkezni. Olyannyira, hogy még napokkal később is ezen a néhány egyszerű mondaton gondolkodtam.

Nem igazán hiszek a véletlenszerű dolgokban. A fenti beszélgetés pedig pontosan egy olyan időszakomban kerekedett, amikor az addigi életem teljes összecsomagolásába, újradefiniálásába és kialakításába kezdtem. A dolog iróniáját csak tovább fokozza, hogy korábban rendszeresen példálóztam azzal, bárhogy is alakul, van lehetőségem állítani a vitorláimon. Csakhogy ez a beszélgetés alapjaiban rengette meg a kissé önvédelemtől fűtött, daccal átitatott elképzeléseimet a vitorlákról. Mert az szép és jó, hogy sikertelenség esetén állítok a rajtuk, de ha nem tudom, milyen irányba állítsak, vagy csak vaktában lövöldözök, örökké hánykolódó hajó maradok a tengeren.

Hetekkel később elmeséltem az esetet egy ismerősömnek, aki tudta emelni a tétet és megosztott velem egy idézetet, amit véletlenül pont pár nappal korábban olvasott. Valahogy úgy hangzott: ha van cél, lesz hozzá vezető út is. Én pedig rövidesen újraértékeltem a tervekkel és jövővel kapcsolatos következetesség témakörét. Azóta van tervem, és nagyjából ezzel egy időben kezdett rend kerekedni a lelkemben is.